„Kossuth és Petőfi népe csak mosolyog, ha bárki szabadságból és demokráciából akarja kioktatni.”

Ez – valljuk meg őszintén, a korábbi orbáni szónoklatok akár részleges ismeretében – elég olcsó és nem vadonatúj szónoki fogás volt, amellyel Orbán Viktor március 15-én a Múzeum lépcsőjéről az ünneplő és kirendelt hívek valamint a maroknyi ellentüntető közé vetett. Elmondta ezt tavaly Amerikában is, amikor szerinte a magyar szabadelvűek oktatták ki a rabszolgatartó fehér Amerikát demokráciából és emberi szabadságjogokból. Amerika jól megjegyezte visszamenőleg ezeket a tanulságokat, ugyanis az ő szabadságharca nem bukott el.

Azt gondoljuk, hogy a demokrácia és a szabadságjogok minden korban és időben oktathatók. Minden körülmények között és dacára. Már csak azért is, mert a 21. század elejének kihívásai másak, mint amelyek a 19. század közepén aktuális és megoldásra váró kérdések voltak.

A demokrácia törékeny, illékony, sérülékeny. Nagyon kell vigyázni rá, mert az óhajtás és a nagy levegővel kiejtett szólamok szintjéről lassan és sok keserves tapasztalat, munka, törekvés, helyzetfelismerés, kompromisszum és előjogokról való lemondás után válhat valósággá, és csak úgy őrizhető meg, ha nem hisszük azt, hogy az egyszer megszerzett szabadság és demokrácia mindenkor megül a fészkén. Táplálni kell kitartó korrekciókkal, kezdeményezéssel, ötletekkel, törvényekkel és hosszas munkával. Naponta gyakorolni kell. Olyan, mint a zongora- vagy hegedűművész tehetsége, napi parancsa, készenléti állapota. Ha nem gyakorol, berozsdásodik.

A szabadság és a demokrácia nem szereti a berozsdásodott múltra való hivatkozást. A kényelmi állapotot. Teljesen jövőorientált, csupán napi szinten élő és eleven.

A magyar demokrácia története egyáltalán nem a folytonosságról szól. Az 1849-et követő tizenegy esztendő a demokrácia teljes hiányával volt egyenlő. Azután következett egy hét esztendős átmenet, amikor fokozatosan visszakapott valamit a nemzet az ország a korábbi szabadságjogaiból, majd a kiegyezés után kinyílott a liberalizmus ernyője, amely az országot (a Habsburg birodalom részeként) sikeresen védte, ahol a demokratikus szabadságjogok a 19. század szintjén – nem nagyon lemaradva Angliától vagy Franciaországtól (bár csakis a magyarajkúak és a polgárság számára) – megvalósulni látszott. Egyenjogúsították a vallásokat, és működött a parlament. Köpködtek a nemzetiségek, de jobbat azóta sem tudtak maguknak teremteni.

Az I. világháborút követő korszak, az ország nagyobb részének elvesztése egyáltalán nem kedvezett klasszikus polgári szabadságnak, de azért virágoztak a vállalkozások, az egyetemi antiszemitizmus, kiváló szellemi teljesítmények születtek (Bartók, Karinthy stb.), a félfasiszta szervezetek elánját, ha nagyon zavaró volt, visszafogta a kormányzat. Majd ország gyarapításokért cserébe belesodródtunk a háborúba Hitler oldalán. És a háború kirekesztette a szabadságot és demokráciát.

Fogadkoztak a baloldali és háborút ellenző erők, hogy majd ők olyan szabadságot és (népi) demokráciát teremtenek, amelynek párja nincs, legfennebb a Szovjetunióban. A nagy példa ragadós volt. Ugyanaz a Kossuth és Petőfi népe egyáltalán nem élt a szabadság és demokrácia eszközeivel. Amit tanítottak neki, az paródiája volt a valaha mért szabadságnak.

Jött egy rövid és szenvedélyes pillanat 1956-ban, amikor a Kossuth és Petőfi, Eötvös és Bibó demokratái magukra találtak. Előképek nélkül, valóban egyedül. Leverték, földbe nyomták őket. Ami ezután következett, a gyors megtorlás és a kádári rendszerrel való lassú kiegyezés, valószínűleg nem hasonlítható méreteiben a deákferencihez. Nagyobb volt és veszedelmesebben korrumpáló. 1989-től pedig egy hosszas tanulási folyamat van érvényben, európai és amerikai modellek tananyaga, még ha tagadják is ezt a múzeum lépcsőiről.

Orbán Viktor szabadságról és demokráciáról beszél, sajátos magyar formákat emleget. Európa tele van kérdésekkel, állítja helyesen. A Fidesz válaszokkal. Erősen kétlem ezt: ott, ahol a másik felet meg sem hallgatják, kampányok az ellenségkép kicifrázására épülnek, ahol az illiberalizmus fogalmát beiktatták a közéletbe.

Azok beszélnek a liberalizmus eszméiről akik minden eresztékében és vonatkozásában tagadják azt. Egyebekben ez a retorika meglepően hasonlít a román politikai demagógia kedvenc önjellemzéséhez.