Mindarra, ami Tranzíciában, a véget nem érő átmenet országában történik, aligha létezik készen álló társadalomelméleti értelmezés. Lehet felütni a korrupcióról vagy a populizmusról, az intézményi válságról vagy a rossz kormányzásról szóló tanulmányokat – ha előtérbe kerül az egyiknek a szerepe, elsikkad a másiké.

Mondom ezt nem mintha dúskálnánk ilyen tanulmányokban, de még kevésbé találkozunk a megközelítésmód más formáival, mondjuk irodalmiakkal, legalábbis erdélyi magyar belletrisztikánkban. Székely Ervin politikai regényei már ezért is kivételesek, rendhagyóak. Gyűlnek szépen, jószerint a közfigyelem refelktorfényén kívül. Pedig tanulságosak, ezt bocsássuk előre, és talán még előbbre bocsátva: érdekfeszítően olvasmányosak. Hogy mennyire „irodalmiak”, nem tudom megítélni. Tartok tőle, hogy ha valaki azt mondaná barátunkra, hogy irodalmár, ő maga tiltakozna először. Velejéig publicista ő, ezt az istenverte megbélyegezettséget vállalta magára már huszonévesen, innen a beleérző képessége és az iróniája. Majd rögtön utána, az átmeneti korszak elejétől a politikusságot (tizenkét évig parlamenti képviselő, további négy évig államtitkár volt), ez határozta meg közéleti tapasztalatát – és társadalmi/politikai látásmódját. Ma már ismét kolléga, jegyzetei nemrég e rovatban is olvashatók voltak...

Nem tudom, amikor nekifogott regényt írni, vezette-e Székely Ervint valamiféle balzaci eszmény: társadalmi freskó, körkép, kórkép megrajzolása. Legújabb kötetének, a Bársonyszék és aszfaltnak a marosvásárhelyi bemutatóján idéztem Marxot, aki ugye azt mondta, hogy Honoré de Balzac műveiből többet tudott meg kora társadalmi viszonyairól, mint megannyi traktátusból. (Elnézést, ha nem egészen pontosan idéztem...) Mindenesetre – az arányok minden kötelező figyelembe vételével – Székely Ervin regényei ha intuitíve is, jóval balzaciabbak, mint amennyire mondjuk marxi mélységűek az én társadalomtudományi ismereteim.

Balzaci például Székely Ervin regényeiben a manapság lassan divatjamúltnak számító lineáris cselekmény és időszerkezet. Az író kortársa szereplőinek, az események a való idő ritmusában haladnak előre. Mindnyájan ugyanannak a tranzíciai valóságnak vagyunk a részesei: a regényalakok, a szerző – és az olvasó. Ez felveti a kérdést, hogy tekinthetők-e kulcsregénynek ezek a művek. Könnyű rájönni, hogy az egyszerű megfeleltetés szerint nem azok. Néha azt hihetjük, elkaptunk egy-egy politikust, aztán az előbb-utóbb mond vagy csinál valamit, amit – tudjuk, felismerjük – másvalaki mondott vagy csinált. Erről maga a szerző így nyilatkozik: „Első regényem, a Műember kapcsán sokan megkérdezték tőlem, hogy kiket rejt egy-egy szereplő. (...) Már akkor is elmondtam – bár sokan kételkedtek benne –, hogy szereplőimet nem a kortárs politikusokról mintáztam, jóllehet tagadhatatlan, hogy a nyersanyagot, amelyet ők kínáltak, felhasználtam. De a célom akkor is és most is sokkal több volt annál, mint hogy aktuálpolitikai regényt írjak, vagy megrajzoljam egyik-másik politikus karikatúráját. Tartok tőle, hogy az általam alkotott karakterek akkor is aktuálisak lesznek, amikor a mai politikusokról már csak múlt időben beszél az utókor.”

Ide tartozik, hogy a szerző remek névadó fantáziájával úgy utal hőseire, hogy egyszermind elrejti kilétüket. Tranzícia egyértelműen Románia, a tranzit nyelv a román, Romvár az Bukarest, a kortárs pártok és politikusok nevei is (Daliás Árulók Pártja, Páter Nesztor és tsaik) többé-kevésbé megfejthetők, annyira telitalálatok. De utána felesleges lenne rébusznak tekinteni a művet. Azért is biztos vagyok különben, hogy nem szimpla kulcsregényt írt Székely Ervin, mert nagyon ritka az a „valós” politikus, aki olyan szellemes tudna lenni, humorban annyira járatos lenne, ahogyan ezekben a könyvekben le van írva (képletesen is). Ami leginkább rokonszenvessé teszi ennek a mackós, jóindulatú és művelt jogásznak-újságírónak-politikusnak a szövegeit: az őszinteség és az önfeledt mesélőkedv.

De leginkább balzaci Székely Ervin világa abban, hogy mennyire reménytelen és lehangoló. Korrupció és cinizmus, törtetés és kíméletlen erőszak (az erősebb kutya...), nepotizmus, a gyengébbek elnyomása... Egyetlen mozgatóerő hat: Pénz/Hatalom-Hatalom/Pénz. A politikai elitre ugyanaz a gátlástalanság jellemző, mint az alvilágra; az élet annak, aki felmászott az uborkafára, céltalanná válik, mihelyt kiesik a pixisből; az emberi kapcsolatok kiürültek, nincs őszinteség, mélység, csak közhelyek, gépiesség.

Van egy mozzanat, ami véleményem szerint még sincs kellőképpen kifutva, amiben lehetnek tartalékok. „A jelenlegi trendek alapján a XIX. század balzaci világa jön el megint, ahol az számít csak, milyen családba születtél.” Az idézőjelet az indokolja, hogy az állítás az utóbbi évek nagy társadalomtudományi sikerkönyvének, Thomas Piketty francia közgazdász Tőke a huszonegyedik században címmel tavalyelőtt megjelent, közel 700 oldalas könyvének egyik lebilincselő ismertetésében szerepel. Érdekes például a Bársonyszék és aszfaltot ebben a kulcsban olvasni.

Sosem irigyeltem a politikusokat. Vannak – jelenlegi, egykori és leendő volt – politikus barátaim, anélkül, hogy „a körben” mozognék, s mondanom sem kell, tisztességesnek tartom őket, tehetségükről is meg vagyok győződve. Kell az ilyesmi a hibás általánosítások ellen, megvédi az embert a zsigeri véleményalkotástól. Valami azonban annyira megromlott – a közeg? az emberi lényeg? –, hogy annak, aki ma eljegyzi magát a politikával, nincs menekvés: minden porcikája és minden cselekedete politikai játszmák részévé válik. Mint ahogy politikai játszma része makróban a törvényhozás, a kormányzás, az adminisztráció, a korrupció elleni harc. Az egyén elidegenedik és személyiségét veszti, kényszerpályára kerül – a szerző ezt mókuskeréknek nevezi –, jellemzője, osztályrésze mindenképpen az exisztenciális félelem, a folytonos stressz, szorongás. Lehet, hogy a konszolidált demokráciákban nem így van, ott politikusnak lenni nem jelent fenyegetettséget, de nálunk így van, és Székely Ervin lektűrnek is kiváló, olykor svejkies filózással fűszerezett politikai pikareszkjét olvasva ez szépen kiderül. Anélkül, hogy moralizálna és „leleplezne”, olyan komor képet mutat fel, amely ellen már erkölcsi és higiéniás megfontolásból is ösztönösen tiltakoznánk, de nincs mit tenni, a végén megadjuk magunkat. Biccentünk okos fejünkkel, s nem remélünk.

A Bársonyszék és aszfalt így kezdődik: „Porta Sándor meghatódott saját ünnepi beszédétől. Ezzel nemcsak saját magának szerzett kínos pillanatokat, de a meghívóinak is, mindenekelőtt a szászréti polgármesternek, Coriolan Iugának. A parlamenti képviselőből akkor tört ki a sírás, amikor hosszan ecsetelte, miként érezhettek azok a szászréti emberek, ácsok, kovácsok, asztalosok, suszterek vagy egyszerű parasztok, akik megölelték feleségeiket, megsimogatták cseperedő gyerekeik buksiját, aztán elmentek megvédeni a hazát, hogy soha ne térjenek haza az orosz frontról. Nekik, a szászréti ácsoknak, kovácsoknak asztalosoknak, susztereknek és egyszerű parasztoknak állít kései emléket ez az obeliszk, amelyet a városát szenvedélyesen szerető elöljáró, Coriolan Iuga kezdeményezésére állított a hálás utókor.” És így ér véget: „Rövidesen kiderült, hogy megtalálták Potyka holttestét a szeméttelepen.” Ami közte van – kész regény.