Egy honatyafi a magyar parlamentben a minap kijelentette, felelőssége teljes tudatában, hogy Magyarország nem az az ország, ahová be szoktak vándorolni, inkább innen szokás kivándorolni. Ez a kijelentés ily módon egy aforizmagyűjteményben a parlamenti bődületek alcím alatt meg is állná a helyét, de ha górcső – és nem puska- vagy ágyúcső – alá vesszük, akkor bizony könnyebb cáfolni, mint a helyességét megerősíteni.

Vegyük csupán a honfoglalást 1100 és néhány évvel ezelőtt, amely a történészek véleménye szerint a valóságban néhány bő évtizedet tartott, már 896 előtt és után is beáramlott a Kárpát-medencébe egy hódító, állattenyésztő nép, a területnek nevet adó magyarok, akiket a bizánci források és utána a nyugat-európai írástudók a hunokkal rokonítottak, innen származik a magyarság hungarus névformája a külhoni nyelvekben.

Aztán bejöttek a németek, nem 1944-ben, hanem már Szt. István király neje, Gizella serkentette a német bevándorlást, az áttelepedést a pannon mezőkre. Géza király meg a hozzá hasonló kegyes uralkodók és feudális tartományurak behívták a szászokat Erdélybe, a Felvidékre, bevándoroltak a török hódítók nyomán a szerbek (rácok), horvátok (bunyevácok), cigányok, betelepedtek a zsidók – a szélsőjobb szerint ők beszivárogtak, senki más nem kapta meg ezt a kitüntetett kifejezést. Jöttek a románok és aztán a svábok, letepedtek nálunk az osztrák elnyomók, akik vegyesházasságok révén a bennszülötekkel rendes német nevűek, de magyar lelkűek lettek... Szóval ugyancsak nagy népvegyészeti tevékenység folyt a Kárpát-medencének nevezett olvasztótégelyben, az asszimilációs kényszer és önkéntesség görebjében.

Természetesen igaza van a derék honfi atyácskának abban, hogy távoztak is innen: kihurcoltattak (török, tatárok, nácik, orosz megszállók által), futottak-menekültek (1849, 1919/1920,1942/1945, 1956). Kivándoroltak a 19. századtól többé-kevésbé szervezetten, valamely ideológiai vagy megélhetési kényszertől sarkallva Kelet és Nyugat felé. Ám soha nem borult fel az arány a ki- és bevándoroltak-letepedettek között, mint például Íroszágban vagy Svédországban.

De hát ezek evidenciák. Inkább azt kellett volna kérdeznie a felelős férfinak, aki talán döntésközeli helyzetben van: ha Magyaroszág (de ugyanez áll talán Romániára is) célországgá válik a bevándorlás számára, a mai gazdasági és társadalmi, egészségvédelmi helyzetben, a munkahelyek tekintetében, el tudna-e tartani az ország ennyi (mennyi, mekkora?) bevándorlót?

A nagy sikerpropaganda ellenére a Fidesz beígért munkahely-teremtő, paradicsomi állapotokat ígérő programja nem valósult meg. Európai befeketőket várnak, hogy összeszerelő ország lehessünk. Az automatizálás pedig kevesebb munkahelyet teremt, mintha Árpád atyánk műszaki színvonalán szerelnék össze a Mercedeseket és a Szuzukikat. Az alacsony fizetések miatt elmegy a képzett munkaerő. Az alacsony fizetések miatt szereti a Nyugat a Távol-keletet. Az életpálya-modellből a pálya, azaz az elpályázás valósul meg. És az a munkaerő, amit az idemenekültek – a gazdasági menekültek, segélykérők, az Unióba vágyók – képviselnek, minden humantárius szempont és európai együttérzés ellenére számbelileg sokkal kisebb az eltávozottaknál.

Az ideérkezőnek, ha letelepedik, először meg kell tanulnia nyelvet. Aztán képezni kell őt. Pszichológusok és mohamedán lelkivezetők kellenek, akik segítik a koszovárok és kosztravárók integrálódását a magyar társadalomba. Lakás kell, infrastruktúra, iskola, művelődési otthon, újság, tévé, nyilvános kisebbségi nyelvhasználat, mert meglehet, hogy tanulva az erdélyi magyar őslakosok példájából – és nem tekintve szentnek a magyarországi nemzetiségek beolvadási mutatóit – anyanyelvű iskolákat kérnek. Nos lesz majd albán egyetem Budapesten vagy Nyíregyházán és arab orvosképzés Szegeden? Megjelenik a multikulturalitás, amit majd a művelődésszervezőknek meg kell érteniük, megjelennek a nemzetiségi követelések, épülni fognak a mecsetek, vagy kibontakozik a maga ellentmondásosságában egyfajta asszimilációs folyamat?

A magyar parlamenti ellenzék – ahogyan ez a híradásokban nyilvánosan lejön – nem tudja pontosan, mit kíván, avagy milyen következményekkel jár a bevándorlás. Ha a kormányzat nemzeti konzultációt rendezne, akkor tiltakoznak, ha meg nem rendez, csak rendelkezik, akkor is marad a protestálás, mert így legalább nem kell szembenézni a kérdésekkel. Az Unió szabályaira hivatkoznak, holott az az igazság, ma nincs gyakorlata az országnak a nagymértékű bevándorlás kezelésére. Budapest nem Berlin, nem Párizs és különösen nem London. Magyarországra az utóbbi száz évben, Trianon után, a kintrekedt magyarok vándoroltak be leginkább, és azok mentek el, akik rosszul érezték magukat vagy akiket elüldöztek.

Talán mégis ki kellene beszélni az ügyet a demokratikus véleményütköztetés és a gyakorlatiasság határain belül. Ha létezik ilyen.