Nem kellemes már a szó sem. Összeférhetetlenség. Alig mondják ki, máris valami mutyit sejtünk mögötte, magyaros összekacsintást és kijátszást, valaki megint okosba' oldott meg valamit, és csak úgy dől hozzá a haszon. Karajból fonja a kolbászkerítést.

Azért töprengtem ezen, mert ketten is felvetették az elmúlt héten mindezt velem kapcsolatban, és ilyenkor érdemes eltöprengeni. Egyikük igen népszerű író, akire minden szempontból érdemes odafigyelni, a másik médiaszemélyiség, vagy minek is szokás nevezni a tájékozódásnak álcázott fontoskodást. Mindegy is. A lényeg sosem az emberen van, hanem azon, hogy mit mond.

Kezdem azzal, hogy már az író is összeférhetetlen az újságíróval. Gyűlölik is egymást rendesen, az egyik folyton más mondatokat írna, mint a másik, s miközben az egyik undorral biggyeszti le a száját a világ történései fölött, a másik máris rohan, hogy hírt, tudósítást izzadjon ki belőlük. Kétpercnyi szenzációt. Hiszen semmi sem olyan kiábrándítóan unalmas, mint a tegnapi újság. Talán csak a tegnapi regény.

De ha az ember még szerkesztő is lesz. Akkor jön csak még a neheze. Hosszú hónapokon át szerkesztettem a Népszabadság Könyvszemle rovatát, heti három könyvről (fénykorában többről is) hoztunk kritikát a szombati lapszámban. Már az elején világos volt, hogy lesz ebből konfliktus, de az első napon elhatároztam, hogy liberális leszek a liberálisabbnál is. Vagyis a lehető legszabadabban mondhatják el véleményüket a kritikusok, nem hangszerelek át semmit, mert a világért sem a saját értékrendemet akarom viszontlátni az ő soraikban, hanem az övékét, vagyis nem manipulálok, nem rendelek sem dicséretet, sem fanyalgást. Lett is balhé néhanap, de amúgy csak a csöndes szombatok sorjáztak, hiszen az ingerszintet a rutin, a következetes munka csak ritkán éri el. Egy-két élesebb hangú vélemény persze azok figyelmét is felkeltette, aki addig a rovat létezéséről sem tudtak. Egynémely szöveg hosszan tovagyűrűző vitát is kiváltott (főként az Alföldi interjúkötet kapcsán írt Horeczky kritika), ami bizonyos szempontból jó a lapnak és jó a szerkesztőnek is, mert ilyenkor fölül tudja bírálni a szempontjait, vagy épp megszilárdíthatja őket.

Az összeférhetetlenség ott lenne, hogy vajon el lehet-e mindezt úgy végezni, hogy közben egy kiadó szerzője (Libri) a szerkesztő. Akkor nyilván nem, ha kiadókatonaként tekint magára, úgy viszont már igen, ha a kortárs irodalom érdekeit tartja szem előtt. Mert ha ez utóbbit, akkor az első máris nevetségesen rövid távú haszonnak tűnik, az utóbbi pedig a legjobb befektetésnek, hiszen az irodalom sikere mindenkire jó fényt vet, aki csak benne áll. Néha nyakig. Ebből a szempontból pedig teljesen mindegy, hogy melyik szerző melyik istállóhoz tartozik, melyik kiadó adja ki. Arról nem is beszélve, hogy szinte mindenki érzi a bőrén, hogy a kritika mennyire elvesztette példányszám befolyásoló erejét. Persze, ha az interjúk száma, a lelkes szakmai fogadtatás egy idő után összeér, és hatni kezd: felemeli a könyvet és a szerzőt is. De egy kritika már rég nem csinál tavaszt. De őszt sem.

Azt, hogy mennyire volt kiegyensúlyozott a Könyvszemle, az idő, a későbbi vizsgálódások majd eldöntik. Egyszer-egyszer talán mellé is fogtunk, de a munkát elvégeztük. Rengeteg jó kritikus érezte magát otthon a hasábokon, s ennél nagyobb öröm aligha érheti a szerkesztőt. Még ha időnként neki is fájt az, amit a kollégáiról, barátairól, ismerőseiről írtak.

Ám mindezt utólag lesöpörni az asztalról, etikai megfontolásokat emlegetve és összeférhetetlenséget sugalmazva, némiképp aránytévesztésnek gondolom. S ráadásul mindezt valami rosszul felfogott médiarendőri szerep nevében. Feltűnési viszketegségre nem is merek gondolni.

Persze mindez már csak egércincogás, hiszen a rovat megszűnt, és én azóta szegényebbnek, és jelentéktelenebbnek érzem magát a lapot is. Hiszen azokhoz szóltunk így, akik tényleg megmaradtak még olvasónak. Az akkoriban kapott leveleket, amelyekben tanárok, olvasók reklamálták vissza az oldalt, hiszen onnan tájékozódtak, azóta is őrzöm.

És kicsit még mindig úgy megyek be a könyvesboltba, hogy a szemem sarkából azt is figyelem, hogy miről kellene feltétlenül írni. Mert fontos, mert jó, mert nem mehetünk el mellette.

Aztán felébredek.

És ez most már így is marad.