Azok az emberek, akik a karosszékben, a képernyő előtt gubbasztva kiírják magukból a munkahely fáradalmait, a sikertelen életutat, a megvetést, megalázást, amit évtizedek során gyűjtöttek össze, azt hiszik magukról, hogy bősz vadászok. Pedig dehogy. Ugyanolyan esendő vadak, mint akiket üldöznek.

Minél szűkebb egy ember látóköre, annál kevésbé fér bele az emberiség többi tagja – az a szűk hétmilliárd és még valamennyi. Az ilyen ember játszik kirekesztősdit: miközben ott lohol mögötte egy hasonszőrű, puskával a kezében, ő is lohol valaki után, akit nyakon csípne már. Utálja a buzit, az oláhot, a cigányt, a zsidót, a niggert, a muzulmánt, a másfélét, a csúnyábbat, a szebbet, utál mindenkit, aki nem fér be abba a kis világképbe, amit a paplan alá menekülve szokott megálmodni.

Azt mondják a bölcs emberek, hogy a Facebook ma megmutatja, amit eddig csak a kocsmában láthattunk: az asztal mellett nagyokat mondó, mámoros primitíveket, azokat az embereket, akiknek a véleménye a kommentelés műfajának megjelenéséig nem kerülhetett ki a négy fal közül. Kösz, Zuckerberg…

Persze a Facebook nem változtat a véleményeken, csak – sajnos – láthatóvá teszi azokat. Magyarországi testvéreinkről is kiderült anno, hogy rettenetesen gyűlölik a pirézeket, akik pedig, szegények, nem is léteznek. Egyébként körülbelül annyit tudtak az erdélyi magyarokról, mint a pirézekről – akkor is, amikor december ötödikén leszavaztak minket, és most is, amikor romantikus álmokat szőnek az „igaz” és „tiszta lelkű” hatumákról. Eközben az is világossá válik, hogy milyen magas fokú az intolerancia a toleranciára áhítozó hazai testvérekben.

Persze, mi megérdemeljük a toleranciát, nem úgy, mint más. Elvégre fehérek vagyunk: ez biztosan erény, nem? Édesanyánk majd’ barnának szült, de aztán Isten – tudják, akire mindig hivatkoznak a népek két mocskolódás között – kijavította a hibát. Aztán meg heteroszexuálisak is vagyunk, szerencsére. Igaz, mintha mostanság senki nem vállalna túl sok gyereket, szexuális preferenciák ide vagy oda, mégis sűrűn mutogat másokra, hogy most már igazán teleszülhetnék a Kárpát-medencét. Az is igaz, hogy jó barátaink, rokonaink, családtagjaink szoronganak a társaságunkban, és mosolyognak kényszeredetten egy-egy jó buzizás alatt, de ezt kényelmesebb figyelmen kívül hagyni.

Pedig hát valakinek másfélének is kell születnie, nem lehet mindenki daliás, heteroszexuális magyar, akinek állása van és családja. Nem nagy meglepetés belátni, hogy annak a másfélének mi vagyunk másfélék (és ha eléggé buta, akkor gyűlöl is minket ezért). Persze mindig annak van igaza, aki a saját fejéből kilátva értelmezi a világot, és véletlenül sem tudja beleképzelni magát más helyzetébe – de mégis, egy pillanatra megállva csak, adjunk esélyt annak is, hogy mások a maguk szempontjaik szerint élnek, és nem úgy, ahogy mi akarjuk.

Érdekes szellemi kaland lesz.