Egy reggelente felbosszantó tévében hangzott el a felhívás sokmás egyéb badarság közepette: „Ne felejtsük el szeretni a hazát mindennap!” Melyik hazát, kérdezhetné a hazardőr, a gyűjtő, a pontosságra törekvő rendező elme, a gondolkodni lusta, a mentséget-menedéket kereső stb. egyén.

Válasz: természetesen ezt a minket körülvevőt. Szándékosan nem használtam a körülölelés szót, mert ezekben az influenzás időkben könnyen ránk ragaszthatnak a körülölelgető félig-meddig ismeretlen ismerősök, és nem kívánatos baktériumokat: korrupt minisztereket, megkenhető igazságszolgáltatókat, bürokrata hivatalnokokat, Székelyföldet-tagadó multikat, maffiózókat, üzérkedő államvallású klérust és más ehhez hasonló kórokozókat, amelyek ma egyre szedik áldozataikat és tőlünk (az államkasszából) a lóvét.

Apám mesélte, hogy a munkaszolgálat alatt volt egy pesti fiú, aki a hiszekegyet úgy mondta el naponta: hiszek egy-egy hazában. (Aztán tényleg több hazában is éldegélt. Jól.)

Holott anélkül, hogy előjegyzési naptárunk napi rovatát megtöltenénk, valamilyen belénk nevelt rögeszme folytán minden reggel fogat mosunk (amíg rendelkezünk sajáttal, azt követően pedig elegáns szájraszabott protézisünket ápoljuk szakszerűen); kezet mosunk, sőt a két lábból is mindegyiket gyöngéden ápoljuk, hogy másnapra is járóképes maradjon hátsó végtagunk, amelyen felegyenesedtünk. Egyetlen napon sem felejtettünk el felegyenesedni, emberként viselkedni a törzsfejlődés során, bár akkor még nem volt figyelmeztető tévé. Naponta megterítünk, kést, villát és/vagy kanalat teszünk az asztalra, hogy nekilássunk táplálékot bevinni az éhségjelzésekről soha meg nem feledkező szervezetünkbe stb.

A felejtés ellen pedig szedhetünk magnébé hetet-havat, amint naponta ajánlják a bennünket is informálva nyugtató reklámok, de vannak semmibe sem kerülő módszerek, például idegennyelv-tanulás önerőből, verset olvasunk, megtanuljuk kívülről, felmondjuk egykori osztálytársaink nevét, végiggondoljuk, milyen utcák futnak szerte a főtérről abban a helységben, ahol a hazán belül születtünk/lak(t)unk/el fognak temetni; nézegetünk régi fényképeket, próbálunk visszamelékezni a legszebb mozzanatokra az albumban látható alakokkal kapcsolatban; vagy menjünk el bevásárolni cédula nélkül, és egyszer se kapjunk a mobilunkhoz, “mit is mondtál drágám, mosóport vagy lőport vegyek?”

Na igen, a haza szeretése ritkán kölcsönös. Úgy értem, hogy a haza is szerethet bennünket. Egy régebbi koncepció szerint a haza szeretete föltétlen, teljes odaadást követelő, cserében semmi sem várható. És ha így volt sokezer ember esetében, akkor a hazaszeretet nevében börtönözték be ártatlanul, küldték végpusztulásba, megsemmisítő táborokba, gázba, háborúba őket? Férfiakat és nőket, csecsszopókat válogatás nélkül egyes időszakokban és hazákban?

Elvárható a felszólítás nyomán, hogy az ügy igenis legyen kölcsönös, hogy a haza szeresse elesett polgárait, segítse őket munkához, ápoláshoz, nyugdíjhoz, fedélhez, meleghez, tiszta vízhez? Ne sújtsa fölösleges adókkal, illetékekkel, tilalmakkal?

A haza legjobban akkor cselekedhet és válik szeretni valóvá, ha megszünteti a hivatalokban naponta képződő végtelen sorokat, ha itthon tartja tisztes fizetésért az orvost, ápolót, tanárt, munkást, a mérnököt, a jogvédőt, ha nem sugallja rendszerével, hogy vannak kivételezettek, akik felé árad a szeretet, míg másokat megfoszt, kilök, megkülönböztet, szimbólumaikat – amik csupán virtuális játékszerek, bár kétségtelenül fontosak az otthonosságérzethez – nem üldözi hivatalból. Ha szereti az egyes ember méltóságát, amit a saját méltósága mellé, ha nem éppenséggel eléje kellene helyeznie.

Az emlékeztetők kapcsán mesélik egyik régebbi aparatcsikról, kommunista, persze, na hallod, hogy munkatársai elcsenték táskájából az előjegyzési naptárat. Ott látták a következő fontos, pirossal bevésett figyelmeztetést: “Búcsúzáskor megcsókolni anyukát!”

A saját anyát.