„Mégiscsak nyugalom van Szilágyi Júlia hangjában, ahogy ezekről a dolgokról beszél, számomra példaszerű naivitással, amelyhez igenis ragaszkodni kéne, ahhoz, mondjuk, ahhoz a hithez, hogy az előítélet a következetességtől meghátrál, ahhoz, hogy az emberek jóérzésére kell építeni, ezek mind Szilágyi Júlia-mondatok, az emberek szeretnek jók lenni, és hogy jobbak és értelmesebbek vagyunk, mint látszunk, hogy volna lehetőség önmagunknál különbnek lenni.” Esterházy Péter írja ezt A kék haris Szükség című kisesszéjében, és most, illetve nem most, hanem szerdán, amikor Marosvásárhelyen az Álmatlan könyv kapcsán Balázs Imre József és Láng Zsolt beszélgetett a szerzővel, eszembe jutott ez a szép dicséret, melyben a feszültség („mégiscsak”) abból származik, hogy a rádióinterjúban, amiben Szilágyi Júlia hangja nyugodt volt, Swiftről és a szorongásról is beszélt. „Ez a jóhiszeműség, ha tetszik, gyermetegség és a Swift kíméletlen, borotvaéles agyasságának az együttállása volt ezen szép női beszélgetés tanítása, ajándéka és segítsége”, írja Esterházy, mert Balla Zsófia kérdezte Szilágyi Júliát, ezért a női.

Nyugalom van ebben a hangban mindig, és ami meglepett és elgondolkodtatott, azoknak a borzalmas élményeknek a kapcsán is, melyeket az új kötet elbeszél, hiszen az új kötet emlékirat, karcsú, de mély, valahogy ez is a Szilágyi Júlia-féle kiküzdött nyugalomhoz tartozik, önmagának nem-túlbecsülése, ami elgondolkodtatott, az a pedagógus, az esszéíró, a beszélgetőtárs mindig ott-levése, soha-nem-hisztérikussága.

Szereted-e a csólentet?, kérdezte a huncut szomszéd a buszon, melyre a zsidók nem szállhattak fel – az ostobaság és a gőg mindig oly könnyeden ökröid! De ezt én mondom, Szilágyi Júlia inkább elmesél egy történetet Nelliről, a nagynénjéről meg róla magáról, meg az anyjáról és a nagyszüleiről, meg egy mócról és Marcus Aureliusról… Szilágyi Júlia nem ítélkezik, nem siet a tahóságról kijelenteni, hogy tahóság, parabolákban beszél, és ezzel tulajdonképpen azt mondja, hagyjuk a történetet ítélkezni, ő bölcsebben, mert sokarcúbban teszi, mint mi tudnánk.

Nem kell bizonygatnom, mennyire szeretem Kertész Imrét és Nádas Pétert. Az egyik azt mondja a Kaddis…-ban, hogy a gonoszság a természetes, a Tanító úr gesztusa a kivétel, aki Auschwitzban visszahozza az elbeszélő véletlenül hozzá került fejadagját. A másik elmeséli, az anyja hogyan mutatta meg őt magának, amikor azzal jött haza, mennyire gyűlöli a zsidókat, mert megfeszítették Krisztust. „Ott van egy zsidó neked, gyűlölheted, nyugodtan.” Azt gondolom, az Álmatlan könyv szorongó-nyugodt hangja jobban megérteti az olvasóval, mit éltünk meg, és mit nem lenne szabad többé megélnünk, mint Kertész és Nádas karcoló elmefénye. Azt gondolom, minden traumáról így kellene beszélnünk. És ezzel nyilván nem irodalmi teljesítményeket minősítek, hanem egy megértő pedagógiáért könyörgök.