Az elnökké választása óta eltelt csaknem egy hónapos hallgatása után Klaus Iohannis most végre megszólalt. Pontosabban a tettek mezejére lépett. A békésnek látszó Klaus Iohannis első cselekedete az volt, hogy politikai paktumot kötött a politikai pártokkal – a hadsereg költségvetésének növeléséről. A fegyveres erők ezentúl tíz éven keresztül a bruttó nemzeti össztermék két százalékát fordíthatják felszerelésük tökéletesítésére.

A parlamenti pártok teljes egyetértésben rohantak aláírni a paktumot, és lelkesedtek a Iohannis jóvoltából kialakult hatalmas egységért. Ekkora politikai egyetértés láttán pedig alighanem bennem van a hiba. Én ugyanis eléggé el nem ítélhető módon azt vártam, hogy a politikai-gazdasági-kulturális-szociális stb. fellendülés reményében megválasztott, itthon-külföldön megcsodált államfőnk valahogy mégis másképpen kezdi majd el mandátumát.

Jó, abban nem bíztam, hogy a toldozott-foltozott, válságidőszakra kidolgozott költségvetés alapján paktumot köt a pártokkal, mondjuk az életszínvonal, a nyomorúságos bérek emeléséről, az energiaárak mérsékléséről. Ez voltaképpen nem is az ő feladata (bár azért programjában félszájasan erre is ígéretet tett), ám azért megállapodhatott abban a pártokkal – főleg a kormányzó tömörülésekkel –, hogy az egymással való marakodás erőgyűjtő szüneteiben kissé gondolnak majd minderre is.

Arra viszont számítottam, hogy első ténykedésével legfőbb államfői fogadalmának – a korrupció leküzdésének, az alkotmány módosításának, a pártváltások megakadályozásának, a balkáni politikai stílus felszámolásának – igyekszik majd megfelelni.

Csakhogy Klaus Iohannis az ország legfőbb gondjának nem ezt, hanem a hadsereg költségvetésének emelését tartotta. Miközben hazai katonai szakértők, szakavatott nemzetközi megfigyelők, biztonságpolitikusok váltig állítják, Románia nincs veszélyben, a terrorizmustól sem kell tartania. Szóval ezt a lépést semmi sem tette olyannyira sürgetővé, hogy ez legyen az új államelnök legelső országos szintű intézkedése. Meg egyébként is, a román hadsereg legfőbb erőssége abban áll, hogy láttára az ellenség halálra röhögi magát…

Szokásához híven Klaus Iohannis most sem magyarázza meg tettei mozgatórugóját. Mert ha mondjuk, arról lenne szó, hogy az anyagi áldozat fejében Washington vízummentessé teszi a romániai állampolgárok beutazását, vagy nyomást gyakorol a Románia schengeni tagságát ellenző országokra, akkor mindez – talán – meg is megérte volna.

Rossz érzés arra gondolni, hogy Klaus Iohannis korábbi ígéretei, fogadalmai – derék, romániai politikustársaihoz hasonlóan – csak arra voltak jók, hogy a másság látszatát keltve megszédítsék a választót.

Az ártatlanság vélelme kapcsán persze azt is elképzelhetnénk, hogy a hadsereg költségvetésének növelése körüli propaganda csak az Egyesült Államok európai és eurázsiai ügyeiért felelős külügyi államtitkára, Victoria Nuland romániai látogatásának szólt, bizonyítandó, hogy Románia megbízható partnere Washingtonnak, a NATO-nak. Klaus Iohannis talán arra gondolt, hogy 2013-ban ugyanilyen paktumot írtak alá a parlamenti pártok, oszt’ abból sem lett semmi. A paktum körüli felhajtás időzítése ezt tűnik igazolni.

Igen ám, de ez éppen rossz előérzetünk igazát bizonyítaná.