Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy a Charlie Hebdo elleni terrormerénylet fel fogja erősíteni az európai iszlamofóbiát, hogy új lendületet ad a nyugat-európai iszlámellenességre épülő szélsőjobboldali, euroszkeptikus pártoknak. Hogy átmeneti lesz ez a jelenség vagy hosszú távú, az már az európai vezető politikusoktól és véleményformálóktól, újságíróktól függ.

Egyelőre még képlékeny a helyzet, kérdés, hogy melyik hang kerekedik felül – az Angela Merkelé, akinek a németországi iszlámellenes mozgalom, a Pegida szárnyalása ellenére is volt bátorsága kijelenteni, hogy az iszlám Németország része ő pedig minden német kancellárja, vagy Le Pen, Wilders és társaik hívó szava talál több követőre.

A pokol azonban elszabadulni látszik. Mindenféle bevándorlás- és másságellenes hang felerősödött Európa nyugati és keleti oldalán egyaránt, a tolerancia már-már jelentését vesztett fogalommá vált, hiszen olyan szinten esnek egymásnak például a vélemény- és sajtószabadság ürügyén a különböző álláspontok hirdetői, olyan vádakat fogalmaznak meg a másik ellen, hogy az nyomokban sem emlékeztet arra, amiről látszólag szól.

Mindez nem sok jót ígér nekünk, nemzeti kisebbségi közösségek tagjainak. Hab a tortán, hogy ennek a harcos másságellenességnek, a burkolt kollektív bűnösségi megpecsételésnek épp a magyar miniszterelnök az egyik leghangosabb szószólója. Egy olyan nemzet miniszterelnöke, amely ugyan nem tegnap, de maga is a távoli keletről érkezett gazdasági bevándorlóként, egy jobb és szebb jövő reményében, amikor a távol keleti legelőkön már nem találtak elegendő eleséget állatai. Olyan nemzet miniszterelnöke, amelyet a bevándorlás nem, a kivándorlás viszont annál inkább fenyeget.

„Amíg én vagyok a miniszterelnök és ez a kormány van hatalmon, addig nem fogjuk megengedni, hogy Magyarország a bevándorlók célpontja legyen” – mondta Orbán Viktor a párizsi vasárnapi megemlékezés után. Azzal már különösebben senkit sem lepett meg, hogy a gazdasági bevándorlás kapcsán immár a Jobbik szótárát használta, veszélyesnek tartva az általa gazdaságinak tartott bevándorlást és bevándorlókat. Sajnos az sem volt részéről meglepő, hogy tudatosan vagy akaratlanul kollektíven bélyegzett meg egy közösséget abban az Európában, amely a második világháború idején és utána sajnos már saját bőrén tapasztalta meg, milyen az, amikor egy csoportot, népet, nemzetet – zsidókat, németeket, arisztokratákat, kulákokat stb. – kollektív bűnösnek tekintenek. Az egyre inkább radikalizálódó és a realitásoktól elszakadó Orbán Viktor részéről ez szinte törvényszerű volt.

Az viszont már meglepő, hogy az önmagát a 15 milliós magyar nemzet miniszterelnökének tekintő politikus kijelents:. „Nem akarunk olyan kisebbséget magunk körül látni, amely a miénktől eltérő kulturális háttérrel rendelkezik. Magyarországot Magyarországként akarjuk megőrizni”. Ezzel vagy tudatosan lemondott a szomszédos államokban élő magyarokról, vagy olyan jóvátehetetlen hibát követett el, amellyel az államközi kétoldalú kapcsolatokban számolnia kell még hosszú ideig a mindenkori budapesti vezetésnek. Ezek után az Orbán-kormány egyszerűen elveszítette a jogát bármit is számon kérni, bármit is szóvá tenni a határon túli magyarok kapcsán. Mert ha Magyarországnak joga van nem akarni eltérő nyelvű, kultúrájú közösséget, akkor ugyanúgy joga van erre minden vele szomszédos államnak is.

Arra, hogy meddig terjed a sajtó- és véleményszabadság, hogy belefér-e valamely vallást sértő szatíra, film vagy karikatúra, nem fogok kitérni, hiszen ez a kérdés bonyolultabb annál, semhogy egy bekezdésben elintézzük. Egy másik médiával kapcsolatos jelenségről szeretnék inkább beszélni. Arról, hogy mettől meddig terjed a sajtó felelőssége a különböző nagy közérdeklődésnek örvendő témák kezelése kapcsán. A múlt pénteki párizsi kóserboltban és a Dommartan-en-Goel-i nyomdában zajló túszdráma ugyanis élesen újra felvette a kérdést.

Az egyik francia hírtelevízió például a párizsi túszdráma kellős közepén bemondta a hírt, hogy az üzlet egyik hűtőkamrájában négy felnőtt rejtőzött el egy csecsemővel. Szenzáció volt ez a javából, a képernyő alján futó hírszalagon állandóan visszatért. Azt nem gondolom, hogy a szerkesztők nem tudták volna, mit tesznek, ne fordult volna meg a fejükben, hogy gyakorlatilag halálra ítélték a sikeresen elrejtőzötteket. Nem volt titok, hogy a mártírhalálra készülő Coulibaly épp azt a csatornát nézi, mint ahogy az sem, hogy minden terrorista hírnévre vágyik és igenis lesi a médiát és használja is. A véletlen mentette meg az öt ember életét.

A vidéki nyomdában a Kouachi fivérek elől elbúvó alkalmazott sem a médiának köszönheti életét, az egyik rádió ugyanis bemondta, hogy egy alkalmazott az épületben bujkál és onnan jelez.

A párizsi helyszínre kivonult tévéstábok és fotósok közül többen arra panaszkodtak, hogy a biztonságiak a bolttól túl messzire jelölték ki a biztonsági zónát, ahonnan nem láthatták eléggé jól az eseményeket. Addig míg csak saját életüket veszélyeztetik, addig lelkük rajta, ám a kommandósok munkájának zavarásával nyilván a túszszabadító akció sikerét és a túszok életét veszélyeztették... A környező házak tetejéről próbáltak filmezni és élő képeket adni, egymást túllicitálva, annak ellenére, hogy a hatóságok kifejezetten megkérték őket, hogy ne mutassák élőben a csapatmozgásokat.

Ezek mind olyan médiaetikai kérdések, amelyeket előbb-utóbb komolyan rendeznie kell a szakmának. Diana hercegnő halála után még reménykedhettünk abban, hogy nem lesz olyan sajtóorgánum, amely leközli annak a paparazzónak a fotóit, aki ahelyett, hogy segíteni próbált volna, fotózott. Tévedtünk. A nagy kiszivárogtatásokat – WikiLeaks, Snowden, Manning közlegény hadi adatai – a sajtószabadság és demokrácia győzelmeként ünnepeljük, válogatás nélkül közöljük a dokumentumokat, annak ellenére, hogy közülük több konkrétan katonák, hírszerzők életét fenyegeti.

Tudom, az ilyen aggodalmaskodást nevezik sokan fölösleges öncenzúrának, megalkuvásnak. De hol van a felelősség, az emberi élet elsőbbségének imperatívusza?