Mit is kívánhat magának az ember szilveszter pezsgődurrantásos éjszakáján, Újév pirkadatán? Természetesen jót és szépet. Gazdagságot és bőséget – van köztük különbség, hangulati érték –, jó (jobb) egészséget és békességet. Családban, házban, hazában.

Nekem azért lenne egy olyan kívánságom is, amely többek óhaját fejezi ki. Mondhatnám úgyis – közóhaj. Nem nagy dolog, gondolom én innen, behavazottan, Marosvásárhely egyik jól fűtött lakásából (az első emeletről ráaadásul), de nem tudhatom – ugyanis soha azonos vagy megközelítően hasonló szédítő polcról nem vigyorogtam, szónokoltam, közügyekben cselekedni sem adatott nekem ily magasan, nem tettem tévézett esküt, és nem kaptam ahhoz hasonló hatalmi jelvényeket, elismerést, nem szavaztak reám ennyien ki ebből, ki abból a sérelemből, csuklóból, dacból eredően – szóval azt szeretném, ha néha Ő reánk is tekintene. Vagy tekintettel volna reánk. Ha egyszer-sokszor közömbös értelemben, nem dicsérőleg, de nem is elmarasztalólag említene, ajakára és nyelvére venne bennünket. Nem hagyna ki. Fontosnak érezné ott- vagy ittlétünk. Felsorolásunk. Kiemelésünk a mondaton belül.

Anyanyelvünk és nemzetiségünk nem azonos. Termetünk, korunk, életutunk elüt egymástól, eltérő. Másságok vagyunk egymás számára és az ország többségének szemében is. Kisebb vagy nagyobb mértékben. Akár a számarányunkat nézzük, akár a kivándorlási rátát, akár az itthon maradottak hányadosát, akár azt, ha pénzért adtak el vagy szöktünk, ha kivándoroltak, tán elűzték véreinket, szomszédainkat.

De azonos állam tagjai, polgárai vagyunk. Papíron egyenlőek. Éppen másságunk okán vagyunk említhetők. Na meg munkánknál és profitteremlő voltunknál fogva. Évezrednél hosszabb ittlétünk okán-fokán. Mert nélkülünk nincs Erdély. S ha lenne, már nem az az Erdély volna.Nem azt firtatom, ki volt itt előbb. Az legyen a hülye és féltékeny második/harmadik férjek előjoga.

Éppen állami polgárságunk és az alkotmányos berendezkedés nyomán, eredményeként vagyunk egyelőek. Nem mind románok, amit Ő annyira szeret hangsúlyozni ezekben a mandátum-hajnali órákban. Mi magyarok vagyunk, mi svábok vagyunk, mi szászok vagyunk, mi ukránok vagyunk, mi szlovákok vagyunk, én zsidó (is) vagyok egyesszámban, hogy senki meg ne sértődjön ebben a felfokozott szimbolikus mezőben és kivagyiságban.

Kívánságomhoz az szolgáltat szolíd alapot, hogy állítólag a történelem folyamán – lehet, hogy Ő nem ezt tanulta (a kulcsos szász városok múltbéli elzárkózása…) – mi erdélyi népek egymásra voltunk utalva, egymást segítettük, szubszidiáriusak voltunk, ahogy ma szeretik említeni az egymást kiegészítő-segítő, feltételező összetartást és összetartozást. Ez a múltban sokak szerint működött. Manapság sem vagyunk behelyettesíthetők. Lábjegyzet vagy említés nélküli parányok.

Amikor a családot felsoroljuk, említjük – akár ünnepélyes percekben, akár csak úgy dicsekedve, tárcánkból előkapva néhány fényépet –, nem illik kihagyni apát, anyát, feleséget, gyereket, unokát, nagyszülőt, de még ipat és napát sem. Úgy illendő. Eképpen lészen a családban békesség. És hiteles a családi kép. (Legtöbbször Románia is.)

Ha tanácsolhatunk valamit: ne féljen bennünket nevünkön nevezni, megszólítani, megszemélyesíteni. Tekintettel lenni reánk. Nem leszünk túlságosan hálásak a kivívott jog újraelismeréséért. De minden valószínűség szerint jobban érezzük magunkat, és ha egyszer-sokszor a közeljövőben remélhetőleg megteszi, nem fogjuk üres kongású szónak, demagóg szónoki fogásnak érezni, mint annyi évtizeden át N. C. csizmadiaszöget tartó elcsempült hazug szájából.