Gond volt a 2014-es események rangsorolása aszerint, hogy közülük melyek tolnak maguk előtt olyan eseménygörgeteget, hogy évekre zöldek maradnak.

A „nagyok” között ott szerepelnek persze az iraki, szíriai vagy ukrajnai események, ám ezek közt vészcsendesen lapul az, amely (bár lehet köze Ukrajnához) közvetett módon nyilvánul meg. Moszkva ugyanis – ha csak az elmúlt évet nézzük, felgyorsult a folyamat – el akarja kerülni, hogy róla valakinek is a Jelcin-féle országváltozat jusson eszébe, inkább egyfajta történelmi, hitbéli, cirillisztikus, az egykori szatellit nyugat-balkáni országokra jellemző szociális-szövetmély, hatalom-miszticizált szlavofilséget és szlavofonitást tartana fenn.

Szerbia esetében ez a törekvés az összetartozás-élmény újraépítését/erősítését jelenti, ami most – az EU és a NATO összefüggésében – már nem a nyílt egyhúron-pendülés, de a lehetőségekhez mérten a Minden szimbóluma. 2015-ben mindenképp probléma lesz, hogy a Brüsszel és Moszkva közt hinta-palintázó, a mindkét centrumból érkező lehetőséget kihasználni igyekvő Szerbia hogyan képes egyensúlyozó tornamutatványait fenntartani. Az egymásra ingerülten tekintő patrónusok ugyanis nyomást fognak gyakorolni rá, és a szerbek egyáltalán nem úgy viselkednek, mint akik dönteni akarnának.

Miközben uniós elkötelezettségüket hangoztatják, a szerb energetikai adottságok a Gazpromot jelentik, ahogy jelentik a Lukoilt is, amely a honi Beopetrolt már tizenéve felfalta, és az orosz energetikai modell iránti lelkesedésük csak akkor zuhant, amikor Putyin bejelentette a Déli Áramlat elhalálozását. Mi több, Belgrád nem szankciózza (ahogy Albánia, Montenegró tette) Moszkvát, Szerbia akkor ünnepli felszabadulását, ha Putyin posztszovjetes optikával megnézheti azt magának (október 20. helyett 16-án) – és kereskedik Európával, de az agrártermékek zöme Moszkvába vonul. Cseppet sem hülyék, remekül kihasználják Vlagyimir Vlagyimirovics gyengéjét: azt, hogy szégyelli országa amerikai és európai mellőzöttségét, ami anno lehetővé tette Belgrád NATO bombázását és a szerb-orosz szent kötelékek kinevetését, Moszkva langyos ellenkezésének lefitymálását. Putyin pedig szívesen használtatja ki magát, igyekszik is kikalapálni a jelcinista politikai pitiséget. (Emlékeznek még a pancsovás, kragujevácos, szerbparlament-bombázásos, áthallásos politikai mantrára Krím elfoglalásakor?)

Nos, a gond az, hogy ha Belgrád így folytatja érdekorientált és irányított orosz-szeretetét (a saját szélsőséges-nacionalista-xenofób okai miatt is), veszélybe kerül mindaz, amit az EU és volt külpolitikai mindenhatója, Catherine Ashton nagynehezen elért a belgrádi és koszovói miniszterelnöki szinten. Az albánellenes szerb ultraság, ha csak a focimeccseket nézzük is, láthatóan újjáéledt, a szerb alkotmány szerint Koszovó továbbra az ország szerves, elidegeníthetetlen része, és minden européerséggel együtt a múlt év arról szólt, hogy Belgrád felmondja a tárgyalásokat Pristinával.