Élek a gyanúperrel, hogy megrendezett volt. Túl jól sikerült. Volt minden, amire szüksége volt az osztályharcos forradalmak történetén felnőtt baloldali, majd reform-elme-konyhán felhízlalt férfiaknak. Vezéreknek. Iliescunak és társainak, ahhoz, hogy a hatalmat el- és megragadják. Volt tüntetés, népharag, lövöldözés, tömeg közé puskázás, halottak, ártatlanok és utcán meglincseltek, sebesültek, vértócsa az aszfalton, kivágott zászló ötvenhatos méretben, riadalom, hírzárlat, rémhír-fertőzés, szándékolt zűrzavar és valódi felfordulás, követelések, a diktátor menekülése, a palotatetőről elszálló helikopter, majd terroristák, külföldi (lehetőleg megfoghatatlan földrajzi fogalmakkal ködösített) zsoldosok és martalócok.

Volt minden, amire a nagy rendező gondolt. Meg arra is, amire nem akart gondolni. Valódi halálok, és valódi rendszerváltók, akik a váltásra nem vártak, de cselekedtek, és belebuktak(?), elmentek, kiábrándultak, elfordultak. Felfordultak. Meghíztak, huszonöt év alatt lenullázódtak.

Nálunk nem is érhetett volna véget a szocialista diktatúra, A C házaspár magánszáma efféle teatralitás és megrendezett tragédia nélkül. Itt volt legelszántabb a hatalom, itt volt legelszállottabb a hatalom gyakorlóinak gőgje, magabiztossága, ostobasága, gyávasága, lelki terrorja. Így illett lezárni egy hosszabb történeti vargabetűt, nagyobb de tiszta lélegzetet nélkülöző fejezetet, kényszerű (?) kitérőt, melynek lényegéből, az általános meghunyászkodásból, a behódolásból, haszonlesésből, kongresszusokból, tapsviharból, kis karrierizmusokból, lágerekből, rehahabilitációkból, félresöprésekből, a korrupt diktatúrából egyenes út vezett december 22-ig.

Az mondják a közgazdászok tarthatatlan volt már, előbb-utóbb magától összeomlott volna. Maga alá temette volna az országot. Bevallom én nem ezt észleltem, nem így láttuk a kilátás nélküli szemhatárt, melyet mind közelebbről zárt le egy mozgó fal. Amíg teljesen reánkfeszült volna. Már fojtogatott a tér hiánya. A közjózanság foszlása.

Ám az is igaz, hogy amilyen rettenetes és habarodott, amilyen lelkes volt a tapsoncok milliója, amilyen hosszú és fegyelmezett volt a kisemmizettek sora az üres üzletek előtt, olyan gyorsan tudott váltani a tömeg, a tegnapi megfélemlített. Felemelkedett, felmelte a hangját – tömegben. Verset skandált, csúfondárosakat. Letépte jelszavakat, leszerelte a gyárakról az éljeneket és a gyárakból a gépeket kiszerelte. Mindent privatizált, eladott, kivett, bérbe vett, elrontott, vállakozott. Vállalkozott arra, hogy jobban akar élni, többet utazni, gazdagodni. Választott és megválasztották. Új választékot fésült őszülő-kopaszodó fejére. Agya fölé. Mitől védhet? Milyen újabb koppanástól, égszakadástól?

Talpra állt, hitte. Hiszi, csak azért, hogy a talpa alá simuljon Európa földje, hogy munkáért talpaljon el.

De hát nem változott semmi? Hiábavaló lett volna az egész cécó? – kérdezi a megdöbbent, a hirtelen felnyílott szemű kapitalizált, neurotizált egyén.

Hogyne: a szólás szabadsága még működik, az emlékezés szabadsága még tiszta és erős, a művészek alkotói szabadságát már csak pénz hiánya korlátozza. Szabad utazni, elmenni, kivándorolni, munkát vállalni, szabad hazajönni, szabad más elnököt választani, szabad válogatni a szupermarketben, a piacon és a könyvesboltban. Szabad képzelődni az egyén valódi szabadságáról. A véges és a végtelen várakozásról. Vonatra, megváltásra, béremelésre, nyugdíjkiegészítésre.

Csak az igazi csípős viccek apadtak el, csak a barátságok feneklettek meg. Csak a titkos dossziék pattantak fel. De legalább van internet, skype, mobiltelefon, HD minőség, megapikszel, cirkógájzer, magánklinika és digitális magány négy D-ben.