Ritkán, szinte soha nem tudtam egyetérteni a Ponta-kormány intézkedéseivel, törvényjavaslataival. Ettől azonban, nyugtatom meg jelen soraimmal az aggódó romániai és nemzetközi közvéleményt, a kormány háborítatlanul teszi a dolgát, tevékenykedik, intrikál és kegyeket oszt közmegelégedetlenségre és általános morgolódástól kísérve. Ilyen nehéz a kormány dolga, nem úgy mint a juhászé, aki egyik dombról a másikra, tillárom haj.

Ez volt a bevezetés, ugyanis most valami olyan történt a tetszési indexemmel, ami pozitív irányba hajtotta ki a mutatót: azt javasolta kormány – nem tudni mennyire komoly a szándék, megvalósulása elé miféle akadályokat hengerget az alkotmányosság, a jogérvényesítő oligarchikus megyei és városi berendezkedés, a szokásjog és a törvényátlépés, -megkerülés, nem utolsó sorban mekkora veszteséggel jár az anyagi érintettség terén a haverbárói egyesületekre nézve –, hogy legyen legfeljebb két mandátumos a megyei elnöki és polgármesteri hivatalviselés. Azaz senkit se lehessen kétszeri alkalomnál többször visszajuttatni a megyei tanácselnök vagy a városok és municípiumok polgármesteri és alpolgármesteri bársonytróbnusára. Legyen váltás, legyen igazi választás. Mérkőzés. Reményekdés és csalódás. Eccer én, máccor te sem.

Az ötletet, javaslatot azok tudják igazán értékelni e pillanatban, akiknek polgármesterét és tanácselnökét még nem tartóztatták le korrupcióért, hatalmi visszaélés vádjával, megkenésért vagy törvénytörésért, befolyással való üzérkedés ügyében, akik már évek óta, több mandátumon át üldögélnek békésen pöfékelve hivatalukban. Akik a gondjaikra bízott törvényhatóságnak már minden eresztékét beolajozták andalító balzsamokkal, minden ágán a helyi hatalomnak oly fészkek állnak, amelyeket benépesítettek örökbérletes megbízható emberkékkel, saját klientélájukkal, és nem folytat ellenük genealógiai vizsgálatot az erre szakosodott rokonfirtatási állami nyomozati szerv.

Az emberek rendszerint ilyen hosszú uralmi viszonyok közepette törvényszerűen elfásulnak, fatalistákká válnak, széttárt karokkal, tehetetlenül és félszegen, síránkozva vagy egykedvűen mondogatják: mit tegyünk, ő uralkodik már vagy másfél évtizede, csak rosszabb ne jöjjön, kimozdíthatatlan, síkos, nem lehet rajta fogást találni, ez van, s ha találnánk, mi haszna, azonnal kideríti, hogy az új ember alkalmatlan, ellenséges szándékok vezetik, korrupt, bűnöző volt, kommunista volt, Ceauşescu idején a szalámigyárban ő szagosította a szójapárizsit, az apja belügyi tiszt volt az abudabi maceszműveknél stb., stb. Ha ő kerülne hatalomra, a város és megye nem fejlődnék, sőt mindent elvesz, kifordít, megfékez, letarol, saját bérenceit hozza helyzetbe...

Feltételezhetően a végtelen haverbárói uralom alatt élők irigységgel nézik azokat, akiknek megyéjében, városában van esély az újrakezdésre, a dolgok menetének megváltoztatására. Feltűnnek új hivatalnokok és más remények, megmozdulnak az állóvizek és felszáríthatók a bűzhödt mocsarak, amelykhez senki nem mert közelíteni.

A most megszületett javaslat – ha keresztülvihető –, hegyomlást, hagyományrombolást okozhat. Legalábbis a látvány szintjén. A tisztikar összetételében. Új arcokhoz kell szokni, új hivatali rendhez. Új rendeletekhez. Másként alakulhatnak a városi és megyei tanácsok ülései, napirendjük. Élénkülhet a vitaszellem. Pezseghet a város és a vidék. Holt (tetszhalott) ügyek moccanhatnak életre.

Ha vetted észre, kegyes olvasó, feltételes módot használtam. Óvatos vagyok, sokat éltem már ebben az országban. Egész életemet. Egyszer láttam valamit, ami nagyon hasonlított a változásra. Megmoccant. Huszonöt éve. De mert éppenséggel ma is ideköt a lét, tudom, hogy a látvány mögött a mélyben odalenn másként cihelődik, térül-fordul az igazság. Lehet, hogy mindez csupán színjátéknak bizonyul. Eben gubát cserél, mondja a népi bölcsesség.

Az eb olykor emeli lábát, teszi hozzá Páskándi. És az eb olykor el is távozhat obsitosként, dolga végeztével vackára visszabújik. Új kutya jő, jó kutyuli, másként ugat, de az is csak canis canis. Guba pedig mindig lesz, nekünk mákos, nekik sok.