Demény Péter: Józan illúziók

„A tárgyilagosság: a legtisztább magány” – idézte a tegnapi beszélgetésen Gálfalvi György Osvát Ernő aforizmáját. A Látó ünnepén (25 éves, tegnap kezdtük az ünneplést, ma folytatjuk, holnap fejezzük be) hangzott el ez a mondat, de azt hiszem, mindenféle ünnep nélkül is belém ivódott volna.

Mert ebből a magányból mindig kiveszem a részem. Nem tudom, mennyire tiszta, de mélyen tudom, micsoda magány. Az ember persze arra törekszik, ne homályosítsák el a véleményét barátságok (a barátság nem a kölcsönös nyalás szocializált formája, aki ezt hiszi, magának hazudik), pártállások, hovatartozások, de nem tudhatja, mennyire sikerül neki. Olykor érkeznek megerősítő visszajelzések, máskor csak a gyanakvás: kicsoda ez? Miféle ember az, aki senkit nem szeret igazán?

És a barátok sem segítenek, mert nem segíthetnek: senki nem élheti meg a te fájdalmadat. Szorongsz, és nem szívesen bántasz meg valakit, néha mégis muszáj, mert már azzal megsebzed, hogy nem azt gondolod, amit ő. Jártam már úgy, hogy a barátom nem hozta le a cikkemet, mert nem azt szidtam, akit ő szidott volna. Jártam már úgy is, hogy tetszett annak a szövege, akit illett kelekótyának és tehetségtelennek elkönyvelni. Jöttem el olyan helyről, ahol a főnök azoknak hízelgett, akiket most forradalmár hevülettel bírál, és láttam annak a fejcsóválgatásait, aki azt hitte, most már semmi mást nem hihetek, mint amit ő. Bizonyos körökben nyilván olyan elefántnak tartanak, aki valósággal keresi a porcelánboltot.

Ha már Gálfalvi György idézte ezt a gondolatot, Székely Jánosnak is eszembe kellett jutnia – máskor is eszembe szokott különben. Szempontok az illúziótlan gondolkodáshoz – ebben a címben ugyanaz a magány motoz, mint Osvát aforizmájában. Többen dicsekednek azzal, hogy a barátai voltak, én ellenben azt hiszem, olyan ormokon élt ő, ahol nehéz volt megmaradni. Gálfalvi György mondta el ezt a verset is: „Boldogtalan, ki feljutott a csúcsra, / mert visszaúttá válik minden útja, / s minden lépte lefele vezet.” Ebben már arrogancia is van bőven, de hát hogyan védekezhetne az, aki úgy érzi, nincsen és nem is lehet társa? Aki tárgyilagos, az illúziótlan, vagy ami ugyanaz, józanul őrzi az illúzióit. A józan illúzió azonban contradictio in adjecto.

Aki látni akar, annak csalás nélkül kell szétnéznie, s úgy visszajárnia álmai egyre hidegebb szalmájára. Álom, kedély, humor fogyó készletek, és a mélyükön mindenképpen az az ember van, aki szeret és törékeny. És végül nem marad más, csak a parázsló szemek, melyek kétségbeesetten fúrják át az éjszakát.

Kimaradt?