Próbálom előcsalogatni magamból a demokratát, az emberi jogokat feltétel nélkül és mindenekelőtt-fölött védelmező 21 századi európai uniós állampolgárt. Nehéz, nagyon nehéz, megerőltetés nélkül nem is megy. Az eszem tudja, hogy nem jó ez így, a szívem azonban mást súg, bármennyire erőlködöm, az anyát, a feleséget, a testvért, barátot, a gyermeket tolja előtérbe.

Próbálok a demokrácia diadalaként tekinteni arra az amerikai szenátusi jelentésre, amely a CIA titkos börtöneiben alkalmazott vallatási módszereiről tett közzé kedden a washingtoni törvényhozás. Próbálom úgy látni, mint az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője (aki a jó irányba tett lépésnek minősítette a történtekkel való szembenézés szempontjából), s arra gondolni, mennyire súlyos emberjog-sértésekkel kapcsolatos kérdéseket vet fel a világ legrégibb, legstabilabb, mintának tekintett demokráciájában.

Csakhogy ilyenkor előtérbe tolakszik a szakmai ártalom, s automatikusan pörögni kezd bennem a film a töméntelen terrorcselekményről, amelyről az évek során külpolitikai újságíróként magam is annyiszor írtam. Eszembe jut 2001. szeptember 11-e borzalma, a londoni, a moszkvai metrórobbantás, a moszkvai operában elkövetett merénylet, a spanyol vonat tragédiája...

Meganyi ártatlan élet, megannyi családi, szülői fájdalom, s valahogy nem akar megdobbanni a szívem az együttérzéstől, amiért szegény terroristákat napokon át nem engedték leülni, aludni, enni, WC-re menni, s azért sem mert vízbefojtást szimuláltak rajtuk. Izraeli, egyik lábára csúnyán bicegő lány jut eszembe, aki egy reggel testérével együtt várakozott az autóbuszra, hogy eljusson az egyetemre, de derült égből villámcsapásként robbant a bomba. Testvérét darabokban szállították a hullaházba, ő maga napokon át válságos állapotban feküdt a kórházban az első intifáda idején.

Szinte látom szíriai ismerősöm kisfiának szemében a borzalmat, amikor elmeséli, hogy egyik lógós osztálytársának köszönhetően van még mindig életben. A katonák által felügyelt kijáraton nem szökhetett meg a matek dolgozat elől a tizenéves fiú, ezért az iskola vécéjének ablakán át akart kimászni, amikor észrevette az oda erősített bombát. Közel háromszáz diák tanult abban a damaszkuszi keresztény iskolában.

Sorolhatnám még a túlélőktől hallott történeteket vagy a hírekből ismert tragédiákat, de nem teszem. Nem teszem, mert csúnya manipuláció az ilyesmi, ezzel élnek a populista, szélsőséges politikusok is, hiszen tényleg a legkönnyebb dolog az érzelmekre hatni, azzal manipulálni. Azért sem teszem, mert tudom, nem ennyire egyszerű a dolog, s mégha nehéz is elfogadni, igenis a terroristának, a bűnözőnek is kell hogy legyenek jogai, és még az ő esetében is élnie kell az ártatlanság vélelmének.

Racionálisan gondolkodva, nem pedig az érzelmekre hallgatva pontosan tudom, hogy épp azért lehetett a demokrácia mintaképe az amerikai társadalom, mert erre az elvre épült és épül, azt tartja szem előtt, hogy inkább pillanatnyilag ússza meg egy bűnös, mintsem bűnhődjön mások bűneiért egy ártatlan. Azért, mert emberi méltóságukban még a bűnözőket sem sértheti meg büntetlenül az amerikai igazságszolgáltatás és társadalom.

A nemzetközi terrorizmus azonban rendkívüli helyzetet teremtett, ami rendkívüli eszközöket igényelt. Nem egy bűnöző futni hagyásáról van szó, hanem ártatlan életek megmentéséről, akiket valami eltorzított hit nevében „Allah nagyobb dicsőségére” a paradicsomba küldenének a dzsihádisták.

A CIA azt az izraeli gyakorlati tapasztalaton alapuló legfelsőbb bírósági döntést tartotta szem előtt, hogy ha nincs más lehetőség egy újabb terrorcselekmény megelőzését szolgáló információ megszerzésére, abban az esetben a kínzás korlátozott formája megengedhető. A CIA pedig pontosan tudja-tudta, hogy az izraeli terrorcselekmények gyakoriságát csak így tudták visszaszorítani. De azt is látnia kell, hogy megoldani nem tudta, Izraelben változatlanul potenciálisan a mindennapok része a terrorveszély, ott máig úgy engedi iskolába gyermekét a szülő, hogy tudja, bármikor megtörténhet a tragédia.

Az amerikai eljárás bírálói többek között azt hozzák fel érvként, hogy a kínzások gyakorisága és mértéke nem hozta meg a kellő eredményt, nem voltak eléggé hatékonyak. Tény azonban, hogy az utóbbi években az Egyesült Államokban és Európában gyakorlatilag nem volt terrorcselekmény. Hogy ehhez mennyiben járultak hozzá a titkos börtönökben fogvatartottakból törvénytelen módszerekkel kiszedett információk, nyilván nem tudhatjuk. Azt viszont igen, hogy a guantánamói és más titkos börtönökben újabb példaképeket gyártott az iszlám dzsihád számára a CIA, mártírokat, akiket érdemes követni és érettük bosszút állni. Ördögi kör, amiből így soha nem fogunk kilépni.

Tudom, tele van ellentmondással ez a cikk. Mert tele van ellentmondással ez a kérdés is, nem véletlenül törött bele a bicskája a világ legrégebbi demokráciájának is.

Egyetlen dolgot azért még megemlítenék. Nem tartok attól, hogy megroppan ettől az amerikai demokrácia, és majd nem csak terroristák esetében alkalmazzák ezeket az eszközöket. Attól viszont igen, és azt hiszem joggal, hogy kevésbé stabil európai és nem európai társadalmakban veszélyes precedens ez. Mert ki dönti el, hogy ki a terrorista? A hatalom ugyebár, amely mindig is hajlamos volt és talán marad is bűnözőként, terroristaként kezelni a vele szemben állókat még tájainkon is.

Washington és az Obama-adminisztráció valóban bátor lépést tett meg. Tisztelem érte, miközben titkon abban reménykedem, hogy nem csak felnyitotta a zsilipet, hanem elképzelése is van arra vonatkozóan, hogy hogyan állítja meg az áradatot.