Úgy tűnik, örökzöld téma lesz a magyarországi és az erdélyi magyarok közötti Hassliebe. A szeretve gyűlöllek – gyűlölve is imádlak. Tíz év telt el a december 5-i népszavazás óta, amely egyesek szemében a szégyen érzetét kelti, másokéban a közömbösséget váltja ki mára, sokak szerint pedig, ha egy népszavazás őszinte volt, akkor ez aztán maga az iskolapéldája az indulatból és ösztönből eredő véleménynyilvánításnak.

Akkor és ott sokunknak rosszul esett, úgy láttuk, hogy az eltaszítottság nem csupán megérzés volt részünkről, hanem az 1990 utáni össznépi eufóriára született ellenpontozás, a lelki cezúra. A sejtelmeknek vége, itt a kőkemény bizonyosság. Nem kedvelnek, nem csípnek.

Emlékszem, Udvarhelyen (a Székely előtajgán) egy fogadós kiírta a krimójára: nem szolgál ki anyaországiakat. Azóta meggondolhatta, mert a sok együttérző, rendszeres Erdély-járó magyar szálló- és fogyasztást produkáló vendég miatt jelentős jövedelemkiesést könyvelhetett el, ha meg nem bukott. Nem tudom, nem követtem az üzletmenetét, és azt sem hiszem, hogy románosította a nevét, vagy bánatában elköltözött rakottabb tájakra, Urlaţi és Galac közé valahova a pusztába. Beletörődött, megenyhült, lenyelte – ha elég nagyvonalú, és fontosabb a megélhetés –, de él a gyanúperrel, hogy túl sok a kettősbeszéd ebben a műfajban is.

Itt nálunk a zarándokvonattal berobogó zászlós a csíksomlói búcsúért lelkesedik, sőt odáig megy, hogy a somlyói galuskát is szent székely éteknek, búcsújáróknak kitalált furfangos góbé-csemegének véli, odahaza pedig Pimpóspusztán leoláhozza még a birkát is, ha nem akar legelni a kövér magyar legelők füvéből, sőt már-már vissza is pofázik.

Nos bele kell törődnünk, feleim szümtökkel és kebletekkel, agyilag és kórélettanilag, hogy nem minden magyar érzi testvérének az erdélyit, és fordítva. Ez a kölcsönös távolságtartás (figyeled, milyen elegánsan, hűvösen, mondhatni diplomatikusan fogalmaztam?) bele van építve minden társadalomba, meghatározott közösségi normák és hagyományok mentén szocializált egyed (magyar vagy román, német olasz, holland vagy angol) alkatába. Mindig működik az én és az ők közötti különbségtevés mechanizmusa. Mindig választunk, válaszokat adunk az elsődleges ingerekre. Lehet, hogy az anyaországiból ilyen közösségen kívüli ellenség képét váltjuk ki. De fordítva is igaz lehet.

Embere válogatja. Van aki úrra tud lenni rossz érzésein, és az egészen felülemelkedve valamilyen magasabb nemzetpolitikai vagy összemberi szempont szerint gondolkodik, cselekszik, szavaz. Elfogadja, hogy különbség van köztünk, sőt örül annak, hogy nem vagyunk mind szabvány-magyarok, egyen-székelyek és sorozat- („stas”) -erdélyiek. Másfél millió emberől éppen úgy futja rohadékra és humanistára, hazafira és bunkóra, mint a tízmillióból, csak az arányokat vedd figyelmebe, hazádnak rendületlenül, ó siralom-magyar.

Hogy konkrét önös példával éljek: én, S. M. nem érzek semmilyen közösséget (életkoromnál, neveltetésemnél, zenei ízlésemnél fogvást) azokkal, akik a rap-et tartják a mai zenei művészet csúcsának. Nem szeretem a slam poetryt, a „ganajtúrók mocskos irodalmát”, mondta egy idős költő barátom, akinek még futja igazi rímekre és időmértékes verselésre, bár nyugdíja szerint földönfutó. Ezzel máris egy új kategóriát teremtettem a magam számára, a nemszeretemékét. Ha rákérdeznek, el is mondom, de ettől még lehetek ugye jó, jobb, tisztességes magyar vagy bunyevác?

Végezetül álljon itt két végletes példa: a bácsi 1940-ben hagyta el Gyergyószárhegyet, úgy beszélt halála napjáig, ahogyan otthon szokta. Rendes irrendenta körök hívták meg és beszéltették Rákosi idején illegális pinceklubokban, csak hogy hallhassák, miként szólnak véreik, az elszakított magyarok. A bácsi szerint a hallgatóság nagyrésze anyaországi volt. Az AVH-sok pedig erdélyiek vagy kettős ügynökök. Úgy gondolta.

Ismerőseim unokája előtt Martalóckesztölcön szigorúan tilos olyan szavak használata, mint murok és lapító, pityóka és vinetta, mert akkor a gyereket csúfolni fogják az óvodában. Kérdeztem, miért? Nem feleltek csak bánkodtak, mert egy árva zakuszkát, két kanál dulcsácát sem vihetnek kedvenc lányunokájuknak. Ennyire fájdalmas az erdélyiség, barátaim, a közös megbocsátásban!