„Nekünk ez nem ünnepnap!” – hirdették valakik december elsején a kifeketelobogózott kézdivásárhelyi központ Facebook-fotóján. A megye prefektusa vizsgálatot rendelt el kideríteni, kik tűzték ki a központi épületekre a piros-fehér-zöld szalaggal díszített gyászlobogókat, kik a felelősök azért, hogy az ünneplő románoknak e gyászlobogók között kellett felvonulniuk. Azt is megjegyezte, hogy a lobogókat néhány forrófejű szélsőséges tűzhette ki, ez a magatartás nem jellemző a magyarságra.

Úgy látszik, a prefektus közösségként többre tart minket, nem feltételez ekkora tahóságot rólunk, de nyilván sokan „a magyaroknak” tulajdonítják ezt a sértést (is). Ám az elöljáró téved, mert akik ezt a gyászlobogózást kiötölték és végrehajtották nem „forrófejű szélsőségesek”, hanem neveletlen bunkók voltak, bár minden bizonnyal nagy magyar hősöknek tartják most magukat. És valószínűleg sokan vannak, akik hasonlóképpen gondolják. De más nemzeti ünnepét meggyalázni, megzavarni nem hazafiasság, hanem jólneveltség, jóérzés kérdése.

A kézdivásárhelyi gyászhuszárok semmivel sem jobbak vagy tiszteletreméltóbbak, mint a Noua Dreaptă magyar nemzeti ünnepek megzavarására szakosodott bakancsos különosztagai. Sőt, mi több, gyávák is. A szokásos nouadreaptás vagy hatvannégyvármegyés, ilyen-olyan-gárdás jórománok, jómagyarok legalább vállalják az arcukat, vállalják azt, hogy netalán a rendőrség letartóztatja őket, ha úgy alakulnak a dolgok, vállalják, hogy eljárás indulhat ellenük. A kézdivásárhelyi gyászlobogókat kitűzők viszont a névtelenség védőfátyla mögé bújtak, miközben a teljes közösségre, „a magyarokra” tolták át a felelősséget.

Bizonyára sokan nem értik vagy nem akarják érteni, mit is kifogásolok, miért szórok hamut a fejemre, vagy miért szeretném, hogy mi, azaz „a magyarok” hamut szórjunk a fejünkre – amikor olyan csúnyán elbántak velünk Trianonban. Fájó szívvel gondolunk arra, hogy míg a gyulafehérvári román nemzetgyűlés akaratát számba vették a békekötéskor, a kolozsvári magyarra magasról tettek... Miért kifogásolhatók a kézdivásárhelyi gyászlobogók, amikor a Noua Dreaptă jórománjai ezúttal is bozgorozva ünnepeltek? Hivatkozhatnék a keresztény „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” intésre, de nem hiszem, hogy bármilyen helyzetben okos dolog oda tartani a másik orcánkat is. Nem, nem erre gondoltam. Inkább csak arra, hogy más bunkósága nem jogosít fel bunkóságra.

Évek óta írunk arról, hogy micsoda jó fej ez a Lucian Mîndruţă, aki annak ellenére képes baráti jobbot nyújtani a magyarság felé, hogy nyelvünket, kultúránkat nem érti, maga nem erdélyi. Mégis, minden ünnepünkön köszönt bennünket, pedig a románság szemében sem kedveltebb történelmi személyiség Kossuth Lajos, mint számunkra Avram Iancu, s 1848 március 15-e sem nőtt különösebben a szívükhöz, mivel a mi márciusi ifjaink is magasról tettek a korabeli kisebbségi sérelmekre. Szóval, nekik sem ünnep a mi ünnepünk, de jogosan elvárjuk, hogy tartsák tiszteletben.

Németország számára sem különösebb ünnepnap a normandiai partraszállás, Angela Merkel és a német vezetők mégis ott ünnepeltek európai társaikkal, egykori ellenfeleik-ellenségeik utódaival a júniusi 70. évfordulón is. Mert ők tényleg európaiak, akik nem a múltban a múltért, hanem a jelenben a jövőért élnek. Németországot és Merkelt pedig nem azért tiszteljük, mert a nagy poroszok vagy bajorok utódai, hanem azért, mit ma tesznek és képviselnek. És nem is vádolja őket senki Hitler bűneiért. A németek önmagukkal békültek meg, saját szélsőségeseiket és tahóikat fékezték meg, s az egész világ tiszteletét kivívták.

Olyan nehéz lenne vajon? Egy székelyföldi vezetőnek „cikibb” ott lenni annak az országnak a hivatalos ünnepén, amelynek tisztségviselője, mint a német kancellárnak részt venni a második világháborús német haderőt halálra ítélő partraszálláson? Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Kézdivásárhely polgármesterének jobban rontja elnöki és/vagy más politikai ambícióit, ha netán koszorúz a román nemzeti ünnepen, mint Emil Boc kolozsvári polgármesterét, aki nem átallja évente megkoszorúzni a Biasini szállón lévő, Funar által oly sértőnek tartott emléktáblát?

Elképzelhetetlen, hogy Lucian Mîndruţă, Sabin Gherman és mások módjára mi, magyar újságírók, közszereplők is minden jót kívánjunk az ünneplő románoknak?