Az ismert színészt kirabolták. Sorozatban háromszor vagy négyszer. Kis tengerparti vityillóját Május 2 fürdőn. De ő ennek ellenére optimista, hiszen elismert komikus, az volt már a másik rendszerben is, amikor Stella nénivel vasárnap delente nem lehetett tőle rendesen az ebédet elkölteni, mert a tévében éppen bátor társadalmi és szatírikus jelenetet adtak elő, amelyben az osztályvezetők és üvegvisszaváltók packázásait bírálták bátran és pártosan. Meg kellett szakítani a paprikás pityóka fogyasztását, és meg kellett szakadni a röhögéstől. Meg kellett nézni, hiszen az volt a megengedett legmagasabb kritikai szint, ahol az embert ennyi bátorság és szellem láttán a légszomj kerülgette.

Nos az agg komédiás ezek után nem azt mondja – elvégre  művész, őt nem kötheti a szokvány –, hogy rohadtul nem teljesíti dolgát a bűnügy, nem nyomoznak eredményesen, nem kapják el a zsernyákok a nehéz fiúkat, nem bírálná a világért sem a közbiztonságot a téli tengermarton, hanem azt nyilatkozza oda-vissza az újságnak, hírügynökségnek, sztárcsináló videológusoknak, hogy a történtek ellenére szereti hazáját. Ez úgy jön ide, mintha azt mondaná a parasztember, hogy bár a jég elverte a vetést és a lova lesántult, a koca nem fiallott tizenkettőt csak egy elkényeztetett csípőficamos malacot, ennek ellenére imádja Szőröspusztát, ahol a Vacak pataka télen pont úgy bűzlik, mint a legnagyobb gazdasági válság idején.

Vasile Miriuţă nyilatkozik szerződésbontáskor: tekintve, hogy a CFR labdarúgdosó klub anyagi helyzete megrendült és ő volt az egyetlen magyar (?) a játékosok közül a tulajt leszámítva, visszamegy Magyarországra és Győrben folytatja edzői pályáját. Legmerészebb álma, hogy a magyar nemzeti tizenegyet egy napon ő fogja edzésre vezényelni. Éveken át úgyis ott játszott a nagy magyar Kisalföldön, a Rábában, ott él a családja, ott vannak a focis haverei, visszatér, mert ott valószínűleg inkább megbecsülik. Elvégre neki nem fáj, ha lerománozzák a derék magyarhoni őslakók és földrajzi analfabéták. Mert ő tényleg az.

Csak látnád, kedves olvasó, micsoda hazaárulózás robbant ki a névtelenségbe burkolózó sziszegők és álnévvel vetélkedő ugatók köréből, a kommentelők teljes kicsiny szívük egész gyülöletét ráöntötték szegény Miriuczára. Ebben olyan konszenzus egyetértés, egyöntetűség van közöttük, mint amilyen még a legszebb uszélés időben sem volt a szalmaláng és a langyosvíz között. Mint Tuba és Tuborg között.

Csupán egy kommentet láttam, amely ezekkel szembe mert szállni – ki tudja meddig hagyja fönt az oldalgazda-szerver szervilizmusa: talán Leonard Messi is áruló az argentinok szemében, mert a régi gyarmattartónál játszik? És mikor hazaárulózták le zsin’rban Hagit, aki a martalóc janicsárok és spáhik oldalán, az oszmán törököknél labdázott, akik ellen a Vén Mircsa meg a Nagy Pista, aztán a Jó Sanyi bácsi és az Ádáz Jancsi vajda erőst küzdött?!!

Itt, uraim, mondta kedvenc edzőm, Béla bácsi az úszóklubból ezelőtt negyven évvel, ennek a két szomszédos és egymásba gabalyodott népnek be lett beszélve, hogy olyan ellenségei egymásnak, ami mellett a flamand-vallon, a német-francia, holland-német, cseh és szlovák, a dán-norvég, az orosz-ukrán (ja, az nem), mind példaértékű antagonizmus, elhanyagolható.

Pedig a haza sokmindent elvisel. Mindennapos árulásainkat, amikor például a frissen megszerzett magyar állampolgárság birtokosa valódi magyaros ételt akar főzni, ezért a csirkepaprikáshoz nokkedlit tálalna föl. A pirospaprika, a csípős és az édes-nemes, tudtán kívül, de a külkereskedelem hatékonysága folytán, ami a külgazdasági miniszter által elősegített kereskedelmi kapcsolat révén került a vásaárló elé a multi áruház polcán, Kínából származik, Kalocsától messzebb van mint Makó vitéz Damaszkusztól. (Böcsületes Kövér magyar ember, nem emlegeti Jeruzsálemet, mert tudjuk, miféle böszmék laknak arrafelé.) A nokkedlijéhez pedig – talán már mondanom sem kell – bő sikér tartalmú olasz acélos búzából őrölt lisztet vásárol. A tik monyát pedig lehet, hogy éppen a tót majorság tojta az elidegenített Spiska Novi Ves-ből.

Fájdalommal kell konstatálnunk, manapság sokkal divatosabb és talán sikeresebb az Európai Unió, a közös haza, mint a magyar (1848-as, 1867-es), vagy mint a fehérvári román Unió (irányítószám 1918), még ha zászlaját nem is szeretik kétharmadék a Duna menti kisházban.