„Nincs felelőse Kiss Elizeus megaláztatásának?” – olvasom a címet, majd a cikket a maszol.ro-n, és arra a következtetésre jutok, ami különben a feltevésem is volt egyben: dehogy nincs. Ez a felelős pedig nem más, mint az erdélyi társadalom világnézete és értékrendje.

Egyrészt azért nem írom, hogy erdélyi magyar, mert az ilyesmiben a románok sem járnak egy lépéssel sem előbbre; másrészt azért, mert elegem van az etnikai identitás egyeduralmából, s hogy azt soha, semmiből sem szabad kihagyni.

Nos, az erdélyi társadalomban nagyon szűk határai vannak a normalitásnak. Normális az, aki fehér, heteroszexuális és épelméjű. Nem hittem a fülemnek, amikor a buszon egy öregúr azt ecsetelte, hogy a „bolondoknak” nincs helye a világon. Hitlernek igaza volt, kizárólag az „életrevalók” kellene hogy lássák Isten szent napját. A szememnek már nagyon is hittem, amikor egyik vasárnap megláttam a templomban. „Vagyok finom, mimóza lélek, / tyúkot lopok, disznót herélek.” Weöres nagyon pontosan látott: brutalitás és szentimentalizmus édestestvérek, vagy inkább egypetéjű ikrek.

Egyetlen példa csupán. Ki az alkoholista? Nálunk, ebben a sötét tündérkertben az, akit menthetetlennek kiáltanak ki, akin segíteni már sehogy sem lehet, akit bezsuppolunk egy intézetbe, ahol belényomnak valami injekciót; ettől az injekciótól egész nap szédeleg, már tényleg nem is ember, soha nem is lesz már többé, hacsak valaki nem veszi a fáradságot, hogy elmenjen érte, kihozza onnan, és elvigye Magyarózdra, ahol a Horváth-házaspár vezette intézet másképpen próbálja kigyógyítani függőségéből, mint tűkkel, fecskendőkkel és izomagyú ápolókkal. Célunkat elértük: kizártuk a társadalomból, ahol a „normálisok” élnek.

A művész sem normális, természetesen, bár hozzá valahogy nagyobb empátiával viszonyul ez a csodálatos Erdély. Empátiával?! Szó sincs róla. Próbáljon csak valaki a kreativitás törvényeinek megfelelően alkotni, szabadon és bátran eltérve a hagyománytól, mert a saját hagyományát megteremtve, rögtön meglátja az erdélyiek istenét, olvashatja a nyilatkozatokat, hallgathatja a felháborodott közönség siralmait! A művész egy kedves őrült: ha nő, bizonyára kurva („a mi időnkben, drágám, nem vettünk volna fel egy ilyen harisnyát”), ha férfi, bizonyára alkoholista, vagy legalábbis veri a feleségét; őrültek, őrültek, de hát annyira ártalmatlanok! Sajnos, többnyire tényleg azok.

„Az én gyermekem nem hülye”, mondta valaki arra a javaslatra, hogy vigye el a fiát a pszichológushoz. Itt tart az erdélyi társadalom: hülyének nevezi a lelki sérültet, miközben párás szemmel piheg József Attiláról vagy Van Goghról.

Akkor hogyan viszonyulna, hogyan viszonyulhatna egyáltalán egy Down-szindrómás kisfiúhoz? Hogyan viszonyulhatna a pedagógus, a szülő, s az a gyermek, akinek a környezetében folyton heréznek meg cigányoznak, fröcsögnek a hajléktalanokról meg a munkanélküliekről? Hol van az a minta, melyet követhetne, ha egyszer azt tanulta, azt örökölte, azt hagyományozták rá, hogy ide álljanak a normálisok, amoda pedig a többiek? Kapkod fűhöz-fához, és átkozza a törvényt, mely ilyen hülyeségekre kötelezi.

„Holott a sírt, hol atyja nyugszik, kellene megbotoznia.”