2014. november 16.

Nyugodtan hajtotta álomra a fejét több millió ember vasárnap éjszaka az országban, agytekervényeiben azzal a boldog tudattal, hogy megszabadította a két évtizedes átoktól Romániát, Erdélyt, Székelyföldet, a családot, vagy épp a szépséges Viktóriát a mocsok kommunistáktól. Te tetted ezt, király.

„Guten Tag”-ot köszönt egymásnak a pék és a hentes, a buszsofőr és az utas, és összekacsintott a pirosnál a gépkocsivezető meg a kerékpáros. Mindenki boldog volt, mert Románia történelmében új fejezet kezdődött. A bukásodat ünneplik, király.

2014. november 19.

Új korszak jön – legalábbis reméljük. És reméljük, hogy országunk polgárai hamar meg fogják érteni, hogy a „német” elnök jelenléte nem old meg automatikusan minden problémát, és ezt a szép új korszakot nem lehet majd henyélve átvészelni, mint a tücsök La Fontaine-nél. Reméljük, a mind hangsúlyosabban körvonalazódó, liberalizálódó romániai piacgazdaságban egyre kevesebb helye lesz annak, aki passzív haszonélvezőként részesül mások munkájának eredményéből, és egyre több, aki tudatosan fog értékek előállítására törekedni.

Ma azonban csak annyit jelenthetünk ki biztosan, racionális érvekre támaszkodva, hogy Klaus Iohannist a több mint hatmillió román állampolgár azért választotta meg, mert azt reméli tőle, hogy rendszerváltó lesz. Addig azonban még nagyon sok a kérdőjel körülötte. Mit fog tenni ezzel a bizalommal? A megválasztottak mindennapjainak a jobbítására használja, vagy pedig egy új parlamenti többség mielőbbi kialakításába kezd? (Államelnökként…)

Hogyan viszonyul ahhoz az ötmillió szavazóhoz, akik Victor Pontában bíztak? Igen, tudom, Ponta egy idegen tollakal ékeskedő egyén – hiába érinthetetlen jogilag a doktori értekezésének eredete, arra számos morális aggályt aggattak hazai neves értelmiségiek. És emellett bevallottan kommunista „elődök” a mesterei, akiknek köszönhetően mai napig nyögjük Ceaușescu hagyatékát... De a választásokat nem ő veszítette el, mint ahogy nem is Iohannis nyerte meg, hanem a mögötte álló „befektetők”, akik valamilyen gazdasági-politikai előnyt remélnek ebből. Ha Iohannis legyőzi és félreállítja Pontát, Liviu Dragneával találja szembe magát, aki alkalmasint többet árthat neki, mint Ponta, aki viszonylag gyönge, irányítható, míg Dragnea kiismerhetetlenebb.

Mikor indítja be azt a nagyon ígért DNA-s tisztogatást? Jól tudjuk, nemcsak a PSD berkeiben lesz nagy a sírás-rívás, hanem a PDL és a PNL háza táján is. (Egyelőre lásd az Uioreanu- és Apostu-ügyeket.)

Milyen kapcsolata lesz Traian Băsescuval, aki feltehetőleg bábáskodott a győzelme fölött? Ha másképp nem, hát úgy, hogy ellehetetlenítette az általa is zsigerből utált Victor Pontát.

Sok kérdés, és még több kérdőjel, amelyekhez most még csak kiforratlan szókapcsolatok társíthatók.

Mi tesz Klaus Iohannis akkor, ha – mondom, ha – megtörténik a nagy kijózanodás? Ha az ünneplők rájönnek, hogy előre ittak a medve bőrére. Reméljük, nem ő fogja jeges vízzel nyakon önteni az euforikus társadalmat, de azt is reméljük, hogy a globálpolitikai tényezők is kedvezőek lesznek ahhoz, hogy egy talpraesettebb vezetés visszarántsa Romániát a szakadék széléről.

2016. november 18.

Két évvel ezelőtt valóságos bányászjárás volt a Facebook-on. 2014-ben, az államelnök-választások november 16-án megszervezett második fordulóján, illetve az azt megelőző választási kampányban mindenki rendszerváltó akart lenni. Olyan emberek kezdtek el politizálni a világ legnagyobb közösségi hálóján, akik addig egyetlen – nemhogy politikával kapcsolatos, de még az értelem csiráját is alig hordozó – tartalmat nem osztottak meg. Két évvel ezelőtt viszont mozgósítottak, a közösségi portálon buzdítottak imára, profilfotójukat lecserélték a „Votez Klaus Iohannis președinte” feliratú képre.

Az államfő Facebook-oldalán a kedvelők száma meghaladta az egymilliót, emlékszem, a legnagyobb növekedés a választások napján volt, szám szerint 183 ezren csatlakoztak akkor az internetes rajongótáborhoz. Hogy érzékeltessem a számok súlyát, jól emlékszem, a Barcelona Facebook-oldala, amelynek akkor 79 millió kedvelése volt, a legnagyobb sikerei után is nem egészen 76 ezer lájkot tudott összegyűjteni egy nap alatt. Hogy ez két év távlatából mit jelent? Semmit már.

A „lájközön” ugyan szavazat-özönt is jelentett, de a netnemzedék lelkesedése néhány hónap alatt kihunyt. Az interneten akkor sem lehetett állandó kampányt folytatni, a meggyőződéses szavazók kevesen voltak az érzelmi alapon voksolókkal szemben, akik csak „lelki szemetesládának” használták Iohannis Facebook-falát. Ami így, visszatekintve egyáltalán nem meglepő, ugyanis döntéseiket nagyon minimál-vezérelvek határozták meg. Olyanok, mint: a kommunizmustól való félelem, bizalom a „német precizitásban”, bizalom egy olyan emberben, aki egy várossal el tud boldogulni, bizalom egy olyan emberben, aki nem ortodox, bizalom egy olyan emberben, akit nem fertőzött meg a nagypolitika, bizalom abban, hogy véget érhet a Dâmbovița-parti sumák-politizálás, bizalom abban, hogy létrejöhet igaz társadalmi összefogás, amely megálljt tud parancsolni a Hatalmasok mohó étvágyának. És folytathatnám a sort. De nincs értelme, semmi már!

Akkor senki nem tulajdonított jelentőséget annak, hogyan sodorta félre Crin Antonescut, milyen véleménnyel volt róla Szeben volt magyar főépítésze, mennyire „kisebbségmentes” volt az államelnöki programja – ami, valljuk be – valami cidrizést csak keltett, hiszen olyan jelöltre csaptuk pecsétünket, aki gyakorlatilag alig szólt rólunk és hozzánk (magyarokhoz).

Kétségkívül, közel állt sokak szívéhez, még akkor is, ha a Realitatea vagy B1 hírtelevíziókon sugárzott viták során sütött róla az esetlenség, határozatlanság, felkészületlenség. Nimbusza, amelyet Nagyszeben felvirágoztatásával vívott ki, jó ajánlólevél volt. Hogy most átmenne-e a vizsgán? Mondhatjuk azt, hogy soha már?

A mostani kijózanodás azonban nem jelenti azt, hogy a jellemtelen Victor Ponta jó választás lett volna. Nem jelenti azt, hogy a más tollaival ékeskedő „politikai állat”, amelyhez hasonló ez idáig kevésszer parolázott a Victoriei-palota fogadótermében, elhozta volna a paradicsomi időket. Minden valószínűség szerint ő is ugyanilyen pofára esést hozott volna – de kevesebb hozsannázással, kormány körüli vitával, és az is lehet, hogy a magyarság számára több pozitívummal.

Ponta valószínűleg „balra” sodorta volna az országot, távlattalan, populista (értsd: a következő választásokig tartó) projektekkel terhelte volna az adminisztrációt és a köztudatot. Iohannis munkája más (volt). Iohannis öt évig küzdött a kommunista „örökséggel”, a becsontosodott törvényhozással, végrehajtással, igazságszolgáltatással. Az eredmény itt van előttünk. Jöhet még egy ugyanilyen?