Förtelmesen érdekes ez a mi nyilvánosságos demokráciánk. Romániában két jelölt maradt az elnökjelölti választás második fordulójára, s magyar kisebbségi szempontból az egyik rosszabb, mint a másik. Vagy fordítva. Nehéz eligazodni a kisebbségben élő emberek lelkivilágában.

Ez a tanácstalanság megjelent a politikai és a kulturális nyilvánosságban, és – magyar a magyart lehülyéző – ellenségeskedéseket teremtett. Az tűnt a legokosabbnak, aki csendben marad, de a politikusokat és a nyilvánosság napszámosait (a sajtómunkásokat) azért fizetik, hogy éppen az ilyen szituációkban legyenek okosak, mondják meg a tutit, s mivel nincs jó megoldás, viseljék el a rájuk zúduló azonnali dühöt, gúnyt, sértegetést.

Állítólag ezek azok a kérdések, amelyeket mindenki érzelmi alapon dönt el. Választunk: társat, pártot, barátot, csapatot, kedvenc előadót, koldust, aki mindig kap tőlünk, s így tovább. Hogy miért a szőkéket, az örök veszteseket, vagy a külváros kétballábasait? Mind külön történet. (Az angol fiatalember azért szavaz a munkáspártra, mert az apja mindig arra szavazott, ellenben ő konzervatív.) A tanult, logikusan gondolkodó, racionális ember is érzelmi alapon dönt, és azután keres észérveket a döntés igazolására.

Racionális megközelítésben: Ponta vagy Iohannis lesz Románia következő elnöke. Ésszerűek akkor lennénk, ha megjósoljuk a győztest reálisan, és pragmatikusan hozzásegítjük a győzelemhez. Még nagyobb kockázat, de nagyobb hála jár akkor, ha a vesztes pozícióból vergődik valaki győzelemre a mi hathatós támogatásunkkal. De – és itt az erős érzelmi vonal – nincs az a román elnökjelölt, aki megfelelne a magyaroknak. Erkölcsi, magasabb szempontból.

Mert magyarnak lenni mégiscsak más minőség. A politikában különösen. Hasonlítsuk csak össze a dolgokat! Mindkét országban fogyatkozik az aktív szavazó, ha egy választáson a fele elmegy, az már jó eredmény. Magyarországon az elkötelezettek szavaznak, Romániában a megvettek. A románok gyaníthatóan visszaélnek a kormányon lévő erők hatalmi pozíciójával a választási bizottságokban, a magyar rendszer pedig törvényi megalapozással alakul úgy, hogy csak a kormánypárt győzhet, lehetőleg kétharmaddal. Ott hagyománya, itt újdonsága van annak, hogy tömegdemonstrációk segítik a kormányt. A kétféle néplélek is alig összehasonlítható, míg az egyik eltűri a korrupciót meg az EU-pénzek lenyúlását, addig a másik közbeszerzéseken és érdemdús gazdagodásokon csatornázza magánvagyonná a közösségi forrásokat.

A dolgozni akaró fiatalság nyugat felé indul, milliós nagyságrendben, egyik országban büszkék rájuk, másikban méricskélik a nagyságrendet. Egyik országban komolyan veszik, ha beszól a legnagyobb szövetséges korrupció témában, a másikban hiányolják a fecniről a pecsétet – és mindkettőben lopnak tovább.

A gazdaság mutatói, a hitelminősítők osztályzatai, a nemzetközi rangsorok besorolásai (az analfabetizmustól a fociig és a szappanfogyasztástól a környezetvédelemig) egyik országban romlanak, a másikban nem javulnak. Baloldal és jobboldal vetélkedéséről már rég nincs szó sehol, de itt kommunistáznak, ott ügynököznek, itt doktorit hamisítanak (bocs: azt ott is). A győzelemhez egyik helyen célszerű tönkretenni, fölszalámizni a többi pártot, a másikon lejáratni mindenfélével az ellenfeleket. Tehát világosan látható, hogy mennyivel különb egyik minőség a másiknál.

Ps: Kihagytam, hogy muroknak mondják a sárgarépát.