Ady Endre és Camil Petrescu. Camil Petrescu és Ady Endre.

Mi történhetett a XIX. század végén, a XX. elején – a századfordulón? Mi történhetett itt, Kelet-Európában? Vagy Kelet-Közép-Európában? Mi történhetett az irodalomban? Mi történhetett, ami ma, 2014-ben érdekes lehet, hasznosítható egy olyan ember számára, aki most él?

Azért feszegetem ezeket a kérdéseket, mert a Transindex Ady-, az Observator cultural Camil Petrescu-rovatot indított. Az utóbbi 120 éve, 1894-ben született, s a kerek évforduló nyilván indokolja a választást, annál is inkább, mert unokája, Florica Ichim az egyik legismertebb román színikritikus, és a személyes viszony szépen árnyalja az ünnepet. Az előbbinek azonban még csak „születésnapja” sincsen, halálára sem éppen most kell emlékeznünk.

De talán éppen ez a szép a gesztusban. Nem kell, mégis emlékezünk. Ami viszont visszavezet azokhoz a kérdésekhez, melyeket az előbb soroltam.

A két habitus részben hasonló, részben eltérő. Ady óriási költő, aki a Petőfi- és Arany-epigonok szürke mártása után érkezik, vagy inkább robban be az irodalomba, mint egy alkoholos üstökös, aki, talán nem véletlenül, a költő imázsát-imidzsét is radikálisan megváltoztatja, és sokat köszönhetünk neki abban a tekintetben, hogy a költőt még mindig annak az embernek érzik, akinek a nyakkendője belelóg a sárba, s aki nem egészen normális, de ezt ma már, halála után száz évvel, meg lehet bocsátani neki. Azok bocsátják meg neki, sőt, azok dicsérik agyon, akik annak idején a kivégzése érdekében lihegtek volna, s ezzel elérkeztünk Ady másik „vegyértékéhez”: felkavaró lényéhez, melyet publicisztikájában is szabadon engedett, hiszen nem is tehetett mást.

A Transindex Balázs Imre József gondozta rovata ezekből a publicisztikákból válogat, és az, akit nem mérgeztek meg mindenféle „történészek” ostobaságai és összeesküvéselméletei, nagyon jól láthatja, mennyire aktuális ma is az az ember, akit a mindenkori nyárspolgárok lelkesen megölnek újra és újra.

Camil Petrescu mérhetetlenül értelmes ember, akit, mint az igazi újságírót általában, vagy inkább a szellem igazi lovagját, minden érdekel, a legújabb törvényektől a legújabb panamákig. Amennyire meg tudom ítélni, munkássága nem vet akkora hullámokat saját korában, mint az Adyé. Regény- és drámaíróként a legfontosabbak közé tartozik a román irodalomban, a Prokrusztész-ágy, illetve a Danton szép példája a prousti regénynek, illetve a nagy drámának.

Erkölcsileg súlyos különbségek vannak közöttük. Félve mondom, mert szinte látom, ahogy egyesek nemzetkarakterológiát vezetnek le ebből, pontosabban nem vezetnek, csak igazolva látják az előítéleteiket. Mégis igaz viszont, hogy Mihail Sebastian elkeserítő jeleneteket ír le Naplójában arról, hogyan válik az ő gyémántfejű barátja az egyik leglelkesebb zsidógyűlölővé, aki semmi kivetnivalót nem találna abban, ha a házuktól megfosztott zsidók vagyonából részesülne. Ady ilyesmit sosem, ne feledjük azonban, hogy 1919-ben meghalt, ilyen módon kísértésbe sem eshetett. Nem azért mondom, de 1989 után láttam néhány torokkeserítő példáját annak, amikor nagy személyiségek megmarhultak.

No de megint: miért ők, miért éppen most? Talán azért, mert válság van, naponta halljuk, látjuk, és ami súlyosabb, érzékeljük. Bármilyenek is lettek volna, életük rég lezárult, klasszicizáltuk, tehát „lefegyvereztük” őket, most már akár hallgathatunk is rájuk. „Sosem szerettem, ezután sem fogom” – írta egy kommentelő Ady egyik cikke kapcsán, akadnak hát menthetetlenek, sokan viszont szívesen olvassák a két „szent szörnyeteget”, remélhetőleg nem azzal az ájult egyetértéssel, amely voltaképpen egyáltalán nem „értés”, passzív szempillarebegtetés csupán olyan életművek előtt, melyekkel nem küzdöttünk meg.

Amúgy is bízom még abban, amit „Jónás-effektusnak” neveznék, s amit Babits így foglal össze: „Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik / szívben még Jónás szava kicsirázik / mint a jó mag ha termőföldre hullott, / s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.” Talán ez a másik ok: sokan érzik, hogy nem értik, de közük van hozzá, és vágynak a megértésre. Ennél pedig nincs sem szebb, sem több.