Székedi Ferenc: A közömbösség gyógyszerei

2014. augusztus 26-án megjelent maszol-jegyzetemben írtam le az alábbi sorokat: „Hogy a második fordulóban mit ajánl majd az RMDSZ, kire szavazzunk? Van egy olyan érzésem, hogy ránk bízza (voltaképpen tehet bármiféle ajánlást, a szavazófülke magányában mégiscsak mi magunk döntünk), hiszen a rendszerváltás után huszonöt esztendővel még azoknak is benőtt a fejük lágya, akik későbben születtek. És valamennyien tudunk olyan romániai magyar közösségben gondolkozni, amelynek minden összetevője egyaránt fontos.”

Akkor még meg sem kezdődött az államelnök-választási kampány, nem beszéltem sem jóssal, sem jósnővel, de még egyetlen politikussal sem, csupán arra gondoltam: egy érdekvédelmi szervezet csupán akkor tekinthető felnőttnek, ha felnőttnek tekinti a saját tagjait is.

Az RMDSZ vezetősége pedig a múlt héten eldöntötte, hogy mindenkinek a saját belátására bízza, hogy kire szavazzon. Persze a salamoni döntésnek azért kialakultak a maguk megelőző kényszerhelyzetei, de mindezekről olyan sokat írtak-írnak ezekben a napokban, hogy már aligha lehetne újat mondani.

Inkább foglalkozzunk a másik témával: a részvétellel. A magyarok közül az első fordulóban miért mentek el olyan kevesen választani ? A kommentátorok szerint a kivándorlás miatt csökkent a romániai magyar választók száma, a két magyar induló nem versenyhelyzetet teremtett, hanem éppen ellenkezőleg, csökkentette a választási kedvet, ráadásul – mivel mindenki tudta, hogy mindkét magyar jelölt az első fordulóban elvérzik – fölöslegesnek tartották eleve lefutott mértkőzésen résztvenni. És persze többen idézgették az RMDSZ-re leadott szavazatok csökkenő számát mint annak bizonyítékát, hogy a szavazók összhangban a romániai folyamatokkal elfordulnak a politikától. Nem kevesen írták-mondták azt is, hogy a kampányban az RMDSZ-nek nem sikerült mozgósítania a választóit.

Maradjunk ez utóbbi félmondatnál: “az RMDSZ-nek a kampányban nem sikerült mozgósítania a választóit”.

Vajon miért nem ? Kelemen Hunor nem utazott és nem beszélt eleget? Dehogynem. Az RMDSZ polgármesterei, tanácsosai nem fejtettek ki a kampányban kellő hírverést? Dehogynem. Az egyházak nem foglalkoztak a kampány időszakában a hitélet mellett a közélettel? Dehogynem. A média mind a való, mind a virtuális világban és a kettő immár szétválaszthatatlan ötvöződésében nem tűzte elég gyakran napirendre a témát? Dehogynem.

Én úgy gondolom a választási közömbösség mögött ott rejtőzik egy másik fontos tényező is, amelyről senki nem beszél és itt az ideje, hogy szóvá tegyük.

A közéleti részvételre ugyanis a romániai magyarokat nem csupán a választások előtti kampányokban kell mozgósítani, hanem a választások közötti időszakban is lehetővé kell tenni számukra, hogy részt vegyenek a közügyek intézésében – és ha látják ennek eredményét, akkor önmaguktól „mozgósulnak”.

Mire gondolok? Hogy egy helyi közösség, vagy egy kisebbségi nemzeti közösség életében nem lehet csupán a képviseleti demokráciára támaszkodni, hanem – és itt csodák-csodája egyetértek Izsák Balázzsal – szükség van a demokrácia egy másik rendezőelvére is, amit az elméleti szakemberek direkt participációnak neveznek, mi azonban nyugodtan mondhatjuk közvetlen részvételnek is. Például a székelyföldi helyi közösségek tagjait valahogyan ki kellene emelni abból a szerepkörből, hogy ők becsületesen befizetik az adójukat, és utána minden lényeges, igen nagy tőkevonzattal járó döntés esetében soha meg nem kérdik a véleményüket. A lakosok újságokban, közösségi oldalakon esetleg írnak a szemétről, a kóbor kutyákról, a rádióban megkérdik a nyugdíjszakértőtől, hogy mikor mehetnek nyugdíjba, de ha arról van szó, hogy helyi közterek, intézmények, ingatlanok sorsáról, rendeltetéséről, forgalmi átalakításokról, iskolákról, óvodákról és mindennapjaikat érintő jónéhány más jelentős kérdésről kell dönteni, akkor csak egy maroknyi csoport – ha nem éppenséggel egyetlen ember – véleménye jöhet szóba. És ez nincsen így jól, egy idő után ez fullasztja közéleti közömbösségbe a székelyeket, akiket csak négy-ötévente figyelmeztetnek, hogy szükség van rájuk, és akkor is csupán egy pecsételés erejéig.

A kommunikáció világa megváltozott, az az érv, hogy konzultációra nincs lehetőség, szertefoszlott. Akaratra van szükség – és annak átgondolására, hogy a bölcsesség nem tisztségfüggő. Ideje lenne újra felfedezni a „több szem többet lát” igazságát, és akkor majd másképpen mozdulnak a lábak és kezek is. 

Kimaradt?