Nem tartozik a közügyek kategóriájába, ám mondanivalóm hitelessége kedvéért leírom. Nemrég súlyos szívműtéten estem át, e sorok is igazolhatják, hogy sikerrel. A csaknem két hónapig elhúzódó kórházi tartózkodás (elővizsgálat, utókezelés) okán a betegágyon nyűgölődve, az olvasás mellett bőven volt időm elgondolkozni a tágabb és szűkebb világ, főleg a mi magyar közösségünk dolgain. Mint többségünknek, nekem is mindig az volt a véleményem (ma már csak részben az), hogy Magyarországon minden jobb. Amit korábban az egy nemzethez való tartozás érzésén túl (nem kellett ahhoz kettős állampolgárság) Kádárnak a Ceauşescu által ránk mért nyomornál összehasonlíthatatlanul emberibb „gulyáskommunizmusa”, a szegény, de kedves rokonnak kijáró szívélyes fogadás, s persze az áruval tele üzletek tápláltak.

Mivel a műtét előkészítéséhez a különböző felszereltség és gyógykezelési színvonal miatt három városban – Szatmárnémetiben, Debrecenben és Nagyváradon – végeztek rajtam vizsgálatokat, természetesnek vettem, hogy a műtét a hajdúvárosban lesz. Amikor megtudtam, hogy dr. Galajda Zoltán professzor, az ottani szív és érsebészet főorvosa, akivel hetekkel előbb Szatmárnémetiben vettem fel a kapcsolatot, már az operálás napját is kitűzte, megkérdeztem: „Ugye, itt Debrecenben műtenek?” Mire ő: „Nem ám, hanem jobb helyen, Szatmárnémetiben!” Alig tudtam szólni, bár hallottam a híres nyugati klinikákon specializálódott Galajda professzor szatmári tevékenységéről, s az itteni szív- és érsebészeti osztály létéről. Némi csodálkozással mégis rákérdeztem: ”Mármint nálunk jobb, mint Debrecenben?” ”Igen, jobb, mert korszerűbb a műtőberendezés, mint a miénk! De meg azért is Szatmárt ajánlom, mert ott jóval kevesebbe kerül a családjának, mint itt”.

Elmondhatom az olvasónak, hogy mintegy háromezer euróval kevesebbe került, mint odaát. Ennek felét a Szatmár megyei tanács állta, amely súlyosabb esetekben 1500 euróval támogatja a szatmári betegek műtétjének költségét. A másik felét a családtagok sok debreceni utazásának (szálloda, étkezés és más idegenbeli kiadások) elmaradásával takarítottuk meg. Feleségem például ragaszkodott hozzá, hogy pár órát naponta mellettem legyen.

Most pedig olyat mondok, amiért több olvasónk szidni fog, RMDSZ-ügynöknek s rohadt nem tudom minek fog nevezni: a 3000 euró érdekvédelmi szervezetünknek köszönhetően maradt a zsebünkben vagy nem felvett kölcsönként a bankban! Mint ahogy az RMDSZ-nek köszönheti a jóval kisebb költséget az a sok-sok magyar és román szívbeteg is, akit a hetente két-három napon itt dolgozó Galajda professzor három év alatt Szatmárnémetiben megműtött.

A szatmári szív- és érsebészeti osztályt akkor létesítették, amikor Csehi Árpád volt a megyei tanács elnöke, és Cseke Attila az egészségügyi miniszter! Ha ők nem élnek a pozícíójuk kínálta lehetőséggel, s nem hallgatnak a szívbetegek panaszára, hogy az utazások miatt túl sokba kerül nekik egy nagyobb műtét, ma Szatmárnémetiben nincs szívsebészet.

Úgy tudom, Cseke Attila nem gazdagodott meg, amíg a bukaresti „nagy húsos fazéknál” volt, s ha igen, messze nem olyan szinten, mint a DNA-hoz idézett vagy már lecsukott román minisztertársai. Csehi Árpád még kevésbé, mivel az utolsó választás után nem lehetett megyei önkormányzati elnök, s hiába javasolták szenátornak, ő az RMDSZ kisebb „húsosfazekát” felcserélte a magánszféra nagyobb „húsosfazekával”. Ma a tulajdonos megbízásából egy igen jól működő, több száz fős autóscég vezérigazgatója. Hírek szerint kétszer annyit keres, mint egy szenátor! Naná!

Mi pedig három éve élvezzük a pészédé nyomorgatását, amely most olyan pofátlanul kérte szavazatunkat, hogy a 40 ezer szatmári magyarnak még egy alpolgármesteri széket sem adott, ami korábban a vatrás vezetés alatt sem történt meg. Véleményem szerint csak úgy enyhülhet sorsunk, ha mégis Tăriceanu lesz a miniszterelnök, aki soha nem sértegette a magyarokat, és korábbi tapasztalataink szerint talán még Orbán Viktort is meggyőzi, hogy igenis hasznosak az általa meghonosított, de a magyar miniszterelnök által lemondott közös magyar-román kormányülések! Nagyon sok dolgot kellene megbeszélni!