Nagyon nehéz „belátás szerint” cselekedni ezekben az időkben, amikor egyáltalán nem „látjuk be” az életünket meghatározó eseményeknek a hátterét – nem az elkövetkező öt-tíz esztendőre, hanem valószínűleg (ha beleszámoljuk egy esetleges „rendszerváltó gyógyulás” folyamatát is) jó negyedszázadra. Nehéz úgy emelni a különben pehelykönnyű pecsétet, hogy közben vállunkat ne nyomja annak a felelősségnek a súlya, hogy esetleg most rontom el gyerekem, unokám, vagy mások gyerekei, unokái jövőjét. Mert, lássuk be, arra elég kicsi esély van, hogy az a gondolat kísértsen pecsételés közben: „Most váltom meg országunk jövőjét...”

Kelemen Hunor az RMDSZ honlapján közzétett argumentatio-jában kifejtette, hogy miért nem tud egyik jelölt mellett sem kiállni teljes mellszélességgel a Szövetség. A diplomácia modorát nem ismerő erdmagyar „mezei választó” azonban több tucat érvet tudna felsorolni mind a pró-, mind pedig a kontra-oldalra.

Ugyanakkor valószínű, hogy a „mindenkori választótábor” eddig is belátása, lelkiismerete szerint élt az anonim szavazás biztosította menedékkel – legalábbis én hittel remélem, hogy nem a szétmállott kerítésekre meg cifrára faragott kapukra ragasztott plakátok, szolgálaton kívül álló telefondrótokra aggatott óriásbannerekre rajzolt, időről időre azért változó, de kitartóan mosolygó politikus-arcképekről sugárzó fenséges jólét ígérete győzte meg nemzettársaimat. Lélekbúvárok tudják, nagyon nehéz rávenni valakit arra, hogy lelkiismerete szerint cselekedjék, főleg itt, a Kárpátoknak már vagy százvalamennyi esztendeje fojtogató ölelésében, ahol az emberek megszokták, hogy legfeljebb csak gondolkodni szabad lelkiismeret szerint, cselekedni, szólalni, véleményt nyilvánítani viszont föltétlenül úgy kell, ahogy az épp aktuális (népinek nevezett, de a gyakorlatba ültetve nagyon is monopolizált) Hatalom diktálja, különben évekig fogják megsínyleni a következményeket.

Mikor 1990-ben ránk köszöntött Demokrácia asszonyság, azt hittük, hogy végre a Gondolatok kiléphetnek a koponyák zárt tereiből, ám hamar meg kellett tanulnunk, hogy országunkban a démosz hatalmát úgy értelmezték újra a kommunizmusból átmenekített pártfunkcionáriusok és ugyanabban a szellemben nevelt ivadékaik, hogy immár nem az élete kerül veszedelembe annak, aki a lelkiismeretére hallgat, hanem munkahelye, hírneve – rosszabb esetben szeretteit zsarolják meg ilyesmivel. Azért lássuk be, hogy a lelkiismereteknek nem szokása a Hatalmak szabályai szerint alakulni, még a legnagyobb elnyomatások közepette sem.

Ezért veszedelmes fegyver a szavazat: mert a Hatalom nem tudja egyénhez kapcsolni, és a közösségek megbüntetése szerencsére már nem olyan egyszerű, mint diktatúrákban – talán egyedül ezt ügyesen elintézte a nép véleménynyilvánításának lehetővé tétele.

Az erdélyi magyarság 1990 óta mindig összetartott, „összeszavazott” olyan közös értékrendre, amely nem politikai gyökerezettségű – inkább úgy írhatjuk le, hogy episztémikus, régebbi és meghatározóbb, mint a transzilvanizmus –, nem beszélve különböző politikai ideológiákról. Tudjuk, hogy a kommunizmus emléke (szerencsére) még élénken él az akkori Hatalmasságok által harmadrendű állampolgárokká lefokozott emberekben. Kérdés, hogy a ’89 előtt a kommunizmus által elnyomott lelkiismeretek, a koponyákba szorított gondolatok mennyire heverték ki a nemzedékeket megnyomorító traumákat.

Belátásunk köre nem csak erre a két pártra (meg furcsa, ad hoc szövetségeseire), nem csak erre az áldatlan helyzetre (államelnök-választás) terjed ki, de félő, hogy a két tűz közé szorultság bénító hatással lehet mind az árnyaltabban reflektáló, mind a közvetlenebb dolgokat előnyben részesítő erdélyi magyar választókra.

Mind a jobbra, mind a balra tartó út tűzbe vezethet. Reméljük, hogy az erdélyi magyarok most nem annak alapján fognak dönteni, hogy mitől félnek kevésbé.