Bevallom, dilemmában vagyok – igaz, már megszoktam, hogy benne legyek. Mindössze kétszer, 1996-ban és 2004-ben voltam benne biztos, kire kell szavaznom. Először Emil Constantinescu, másodszor Traian Băsescu ígéreteinek dőltem be. Ez, hogy bedőltem, tehát hogy csalódtam bennük, sokat lecsiszolt éles reménységeimből, és most már a tejbekását is megfújom.

Vagy hát megfújnám, ha lehetne. De aligha lehet, hiszen csak két jelölt közül választhatok. Az egyik egyre arrogánsabb, mondhatni, mélységesen pofátlan. A másik egy olyan párttal-társasággal szövetkezett, amelyik a nagy játékos-elnök holdudvarához tartozik. Hová álljanak hát a balgák?

Nem az RMDSZ fogja megmondani, hogy kire szavazok. Nem is mondja, vagy csak utalgat reá (Pontával könnyebb tárgyalni, árulja el szelíden), én azonban úgy értem, nem vártam a szövetség direktíváit. A mulatságos számomra éppen az, hogy most azok is háborognak, akik szerint az RMDSZ amúgy is gazemberek garmadája.

Ami viszont már nem mulatságos, hanem egyenesen borzalmas, az az, mennyire nem tudunk szabadulni etnikai identitásunk terhétől. Én is magyar vagyok, nekem sem esik jól, hogy Johannis egyik napról a másikra I-vel írja a nevét, hiszen ez olyan, mintha megtagadná önmagát. De miért várunk valakire, hogy megmondja, mit tehetünk? Miért az mondja meg, aki magyar? Attól, hogy egy nyelvet beszélünk, már ugyanazt kell gondolnunk? Hiszen sokszor látványosan nem ugyanazt gondoljuk.

Az RMDSZ csapdahelyzetben van. Évtizedeken át a kialkudó (és gyakran megalkuvó) politikát képviselte. Nemcsak rajta múlt: a romániai társadalom ugyanolyan mereven hordozza etnikumát, mint az erdélyi magyar, s ez az etnikum ugyanolyan kényelmes és ostoba sztereotípiákra épül. Egy román állampolgárnak nem az az első számú jellemzője, hogy Románia polgára, hanem az, hogy románul beszél – a közbeszéd össze is mossa a kettőt: aki romániai, az román. Ez a mentalitás nem hajlandó belátni annak az érveit, aki ragaszkodik a nemzetiségéhez, s ebben a helyzetben nem lehet mást tenni, mint alkudni. Egy kis támogatás a kormánynak, egy kétnyelvű tábla az erdélyi magyarságnak.

A veszélyek könnyen beláthatók. Aki pozícióban van, az megszokja a hatalmat, és nem világos, vajon tényleg a kétnyelvű tábláért üldögél ott, vagy azért, hogy elszámolják a hazaútjait. Ennél azonban sokkal reménytelenebb a mentalitás úgymaradása. Nem véletlenül használom ezt a mesterkélt fogalmat, hanem azért, mert minden megszokott kifejezésben több a mozgás, a változás, mint ebben. Akit nem értettünk meg, attól nem nehéz visszavenni azt, amit amúgy is kényszerhelyzetben és esetenként fogcsikorgatva adtunk neki.

A mentalitás nem változik, de ennek az RMDSZ is az oka. A kényelmes etnizálás a román médiát és politikumot is arra viszi, hogy a minden hatalomban részt vevő magyar politikusokkal azonosítsa a magyarságot, így aztán még az a látszat sem marad meg, hogy nem vagyunk olyan „balkániak” és „képmutatók”, mint amilyennek a románságot tartják azok, akik ugyanabban a kényelmes etnizálásban feküsznek, s elveszítjük (pontosabban már rég elvesztettük) a szimbolikus fölényünket.

Ha nem lesz magyar nemzetiségű ember a kormányban vagy a kormány körül, a kutya sem ugat utánunk. Ha lesz, folytatódik az egyre kilátástalanabb alkudozás.

Elég lesújtó következtetés.