Csütörtök reggel írom e sorokat, mire megjelennek, valószínűleg az RMDSZ is eldönti, mi a hivatalos álláspontja az elnökválasztás második fordulójának kérdésében. Hogy a szövetség nincs irigylésre méltó helyzetben, az nem vitás, a minap erről írt Ambrus Attila kollégánk is.

A választó nyilván azt várja el a szövetségtől, amelynek jelöltjére esetleg rá is szavazott az első fordulóban, hogy jó döntést hozzon. Ám jó döntés nincs.

Bármit is jelentenek be ma Kelemenék, azt nemcsak a nagypolitika, hanem a magyar választók zöme – beleértve azokat is, akik nem éltek és november 16-án sem kívánnak élni szavazati jogukkal – is azonnal támadni fogja. Talán legegyszerűbb lenne hallgatni, kimaradni az egészből, hiszen tudjuk, nem először tapasztaltuk meg, hogy az amúgy is gyatra magyar választási részvétel a második fordulóban még siralmasabb lesz, a székely-magyar fejekből nem fog eltűnni az a hamis képzet, hogy a román elnökválasztás rólunk nem szól.

Hacsak nem válik annyira szorossá a verseny, mint öt évvel ezelőtt, amikor néhány tízezer szavazat döntött a Cotroceni palota lakójának személyéről, az a néhány magyar voks sem osztani, sem szorozni nem fog. 

Mégsem lehet megspórolni ezt a kényelmetlen bejelentést, mint ahogy az első fordulós indulást sem. Illetve meg lehet, de akkor önként mondunk le arról, hogy tényezőnek tekintsenek a román politikában, ennek pedig nagy ára lehet, főleg mifelénk, ahol minden eddigi eredmény a kisebbségi jogok területén nagymértékben annak köszönhető, hogy az RMDSZ-t nem egy százalékos súlyának megfelelő pártként, nem hat százalékos mandátumaránnyal rendelkező formációként kezelte a bukaresti román politikum, hanem jóval efölött, szimbolikus jelentéssel megspékelt erőként.

Ez a szimbolikus mellékszál tartotta a kis RMDSZ-t az élvonalban, s ugyanez kölcsönöz kiemelt jelentőséget a százalékban nehezen mérhető erdélyi magyar voksoknak is.

Persze, szorossá is válhat a verseny, ahol már a szavazatoknak sem színűk, sem szaguk nem lesz, s egyelőre úgy tűnik, erre a variációra készülnek a főszereplők is.

Ponta nem tiltakozik a xenofób hordószónok Vadim Tudor támogatása ellen, holott nyilvánvalóan tudja, hogy emiatt jócskán kell majd a jövőben magyarázkodnia határon innen és túl. A jó románságát buzgón bizonyítgató, a magyar autonómiatörekvésektől látványosan elhatárolódó szász liberális vezető is gyorsan megpróbálta kész tények elé állítani az RMDSZ-t amikor némi csúsztatással azt állította, hogy a közös európai pártcsaládon belüli szolidaritás mellett valamiféle írásos kötelezettségvállalás is az ő, azaz a néppárti jelölt támogatására kötelezi a magyar szövetséget.  (Kis jóindulattal betudhatjuk annak, hogy nemcsak Johannis új fiú még a román nagypolitikában és a pártelnöki tisztségben, hanem maga a román liberális párt is annyira újkeletűen néppárti, hogy még nem ismeri annak belső szabályait.)

A ráció, a földhöz ragadt gyakorlati szempontok Ponta mellett szólnak. Bárki is legyen Cotroceni új lakója, a kormány a PSD-nél marad a fejlesztési pénzekkel és a törvényhozási többséggel egyetemben. És hát nem is olyan nagyon rég volt az, amikor a Tăricenu-kormány által elkezdett erdélyi ilyen-olyan fejlesztések torzóban maradtak az első Boc-kormány idején, s a megkezdett iskoláknak, kollégiumoknak is addig kellett a tetőre várniuk, míg az RMDSZ újra kormányra nem került. Az elmúlt évek magyarországi politikai történései pedig azt mutatták meg, hogy még egy európai uniós államban is lehet visszamenőleges hatályú törvényeket hozni, szerzett jogokat visszavenni.

Victor Ponta győzelme esetén az esetleg Johannist támogató magyar szövetség – és erdélyi magyarság – helyzete még nehezebbé válna. Jó esetben következne a hét szűk esztendő, amit végül is túl lehet élni, de nem bizztos, hogy feltétlenül bele kell menni. A koalíciós szerződés formálisan nem kötelezi az RMDSZ-t, de nem sok példát tudnánk felhozni olyan esetre, amikor egy koalíciós társ büntetlenül támogathatná bármilyen megmérettetésen az ellenfelet...

Johannis viszont nem véletlenül hivatkozott a néppárti kötelezettségre, természetes elvárás egy pártcsaládon belül egymás jelöltjeinek és esélyeinek támogatása. Amolyan becsületbeli kérdés. Csakhogy ha mindig ezt a szempontot követné az RMDSZ, akkor az elmúlt huszonöt évben csupán akkor lehetett volna kormányon, amikor Băsescu immár néppártivá vált, addig hithű szocialista PD-je, későbbi PDL-je kormányzott. És bár a magyar választókat örökösen megosztja a kormányzati szerepvállalás kérdése, a többség tudja: sem a restitúciós, sem a nyelvhasználati, sem az oktatási törvény stb. nem így nézne ki, ha ennyire finnyásan és csak ideológiák mentén válogatta volna koalíciós partnereit a magyar szövetség. Nem is beszélve arról, hogy az RMDSZ állítólag ernyőszervezet, amely nem ideológiai alapon képviseli az erdélyi magyarságot. Kétségtelen, az erdélyi magyar választók között többségben vannak a jobboldali meggyőződésűek, de épp egy kisebbségi szervezet nem tekintheti levegőnek saját kisebbségét.

Pusztán ilyen kritériumok alapján Ponta felé billen a mérleg nyelve, de hosszabb távon latolgatva van egy másik, sokkal bonyolultabb szempont is. Felmerül a kérdés, meddig mehet szembe egy párt saját választói akaratával, hol van az a határ, amelyen túl a ráció már nem szempont?

Az erdélyi magyar választók többsége nyilvánvalóan Johannis-párti. De inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy Ponta-ellenes. Vagy még pontosabban – zsigerből baloldal-ellenes, s akár Hófehérkével is kiállhatna a PSD, úgyis az ellenjelöltet támogatná szívesebben a székely-magyar, legyen az Johannis, Băsescu, Macovei, Udrea vagy bárki.

Ha az RMDSZ ezzel a többségi akarattal megy szembe, márpedig megtette ezt néhányszor, egyre inkább azt a benyomást erősíti, amit évek óta folyamatosan szajkóz is a belső magyar ellentábor, vagyis hogy nem a közösség érdeke, hanem a „húsosfazék” elve vezérli.

Érzelmek ellen érvekkel nemigen lehet szembeszállni, ezt mutatja a választásról-választásra csökkenő magyar részvétel is. Ki lehet ezt is persze magyarázni, de ha nem találják meg az ellenszerét, akkor előbb-utóbb nem csak az elnökválasztásokon, hanem a parlamentin is ezzel a három-négy százalék közötti aránnyal kell számolnia a szövetségnek.

A „bízzuk a választók lelkiismeretére a döntést”, bár első pillantásra a helyes útnak tűnik, a politikában gyáva húzás. A választó persze attól még úgyis úgy dönt, ahogy akar, a politikusnak mégis á-t vagy bá-t kell mondania. Vagy legalábbis kellene ahhoz, hogy pártja nyerjen is valamit egy ekkora herce-hurcából.

Nem irigylem a romániai magyar döntéshozókat. Olyan ördögi körbe kerültek, amiből úgy kilépni, hogy az ne szüljön választói ellenérzést, vagy ne okozzon közösségi érdeksérelmet, szinte nem is lehet. Márpedig muszáj, mert ez az út, amin most járunk, ami huszonöt, de akár tizenöt évvel ezelőtt még járható is volt, most már félig-meddig zsákutca. (Ha nem egészen az.) Mindaddig, amíg a romániai magyar választópolgárok túlnyomó többsége valami távoli, rá nem tartozó dolognak tartja a bukaresti román politikát, amíg az abban való részvételt csak személyi pozíciószerzésnek tekinti, amíg a román pártokkal való szövetséget, koalíciót csak mocskos megalkuvásnak tekinti, amíg szentül hiszi, hogy a nap számára is Budapesten kél, addig ennek az utcának egyetlen kijárata van – a parlamenten kívüli lét irányába.

Hovatovább nem az a kérdés, hogy kit, hanem hogy mit választunk.