A papírforma bejött. Két olyan elnökjelöltje van az országnak, akiktől magyar-székely világnézeti szemszögből nem sok reményteli dolog várható. Aki nem ment el szavazni, annak sem lehet a szemére vetni, hogy nem élt jogával és nem kívánt beleszólni a hon dolgaiba. Hiszen akár ott volt, pecsételt, urnázott, akár a vasárnapi bécsi szelet fölött mélázott el reggel héttől este kilencig, nem zavarta meg a részleges végeredmény szempontjából a nagypolitika vizét. Ugyanis olyan kevés szavazatot vittek el a többiek: Udreák, Tericsányok, Diakónusék, és annyira sekély a szakadék a szász és az oltyán között, mint a Feketeügy Lemhénynél.

Ponta mestertől nem várható el, hogy megértse a kisebbségi ügyeket, hogy átérezze ezt a helyzetet, hiszen ő csak akkor volt igazán kisebbségben, amikor „külföldi egyetemeken” tanulmányozta a demokráciát fedett ügynökként. Ő ugyanis egy áldemokratikus környezetből jön, ráadásul nem is tiszta szándékkal, hanem, hogy kikémlelje a lehetséges ellenségeket. Illetve akkor volt kisebbségi, amikor kiderült, hogy doktori disszertációja a sok száz egyenes úton megírttal szemben, a kertek alatt kanyargó gibe-gurba plágium volt, és a független bíróság a politika ránehezedő nyomása alatt próbálta tisztázni a koppintás vádja alól.

Ponta gátlástalanul szövetkezik bárkivel, amint a pillanatnyi érdek kívánja. Ez lehet politikusi erény, de ugyanúgy lehet jellembeli fogyatkozás is. Ha nagyon borúlátóan fogalmazok, az RMDSZ-t akkor szorítja ki a politika main streamjéből, amikor csak kedve tartja, és bármennyire EU-barát, bármikor hozzányúlhat elnökként a már elért jogokhoz, amelyek visszaszerzése közben felemésztődik akár egy évtized minden kompromisszumos eredménye is.

Ponta elnöki köztársasága nem lesz a feneketlen boldogság állama. Nem kell ehhez különösebb jóstehetség. A haveri rendszer, ami odaát Orbánisztánban működik, itt is egyre inkább lábra kap. Különös módon a pártja tagjai ellen ezidáig kezdeményezett korrupciós bűnügyek lassan elülnek, váratlanul kifulladnak vagy enyhe ítéletek születnek, miközben a fiatal dinamikus szocdem vezérek már újra állami és gazdasági vezetőként pedáloznak célirányosan Panamába. Előreláthatólag megindulnak röviddel elnöki beiktatását és az első baklövéseket követően a felfüggesztésére irányuló parlamenti kezdeményezések, lejátszódhat ugyanaz a parlamenti és nemzetkacagtató rémdráma, mint amelyet a szocdem és liberális szövetség hangszerelt Böszi ellen. Ha csak ennek lehetőségét jogszűkítéssel nem zárja majd ki az elnöki köztársaság feje és szolgai parlamentje.

Ha véletlenül Johannisnak kedvezne a vakszerencse, akkor ugyancsak rövidlátó az a szerencse. Klausunk attól, hogy német kisebbségi, bármit kezdeményezzen, mindig akadnak ellenzői – ez eddig természetes –, de soha nem a politikus, államfő felelősségét fogják emlegetni, hanem németségét, amely ellenkezik az ortodox-bizánci szellemmel, „népünk ősi szokásaival, szelíd mioritikus lelkiségével” stb. Tőle aztán még kevésbé várható el, hogy az autonómia ügyét átérezze. Számára a romániai kisebbségi helyzetre egy megoldás létezik, amelyet maga is átélt szűkebb környezetében, Szeben székben: a kivándorlás. Ez történt vele saját családjában is, ahol kisebbségi lett, hiszen a felesége egy többséghez tartozik.

Utopisztikusan azt várhatja tőle a rá szavazó közönség, ábrándos, kozmopolita választó, hogy az országot beviszi az egységes Németországba, annak egyik szövetségi köztársaságává teszi szőröstül-bőröstül. Így kétszeresen is az Unió tagja lesz, akkor majd nem ugrálhatnak a magyarok, vagy ha igen, az már végső fokon Berlin dolga lesz, nem az ő dolga. Bőven lesz munkaalkalom, a fáról mézeskalács lóg le meg minden féle kolbászok és egyéb német ételkülönlegességek europotom áron.

Igen, a munkahely, hiszen ez is áttételesen a minden románok Klausának jelmondata, legyen Románia a jól végzett munka országa a hátizsákkal, azaz Pruton túloldali Moldvával együtt. Csakhogy ahhoz szorgalom kell, nem sumákolás, országos csalafintaságok, megvesztegetni kötelező górék. Hiába, Klaus Johannis sem varázsló. A jól végzett munkához munkások kellenek. Olyanok mint a közmondásban szereplő németek.