Az elnökválasztás első fordulója számunkra főleg a magyar–magyar pár(t)harcról szólt. (A kimeneteléről Székedi Ferenc írt remek elemzést). Főleg a magyar–magyar versenyről, de nem kizárólag csak arról. Noha sokan állítják ezt. Az elmúlt évtizedek legnagyobb és legrombolóbb hatású hazugsága az volt – szajkózták ezt politikusok és a sajtó –, hogy a romániai bel- és külpolitikának semmilyen befolyása nem lehet az erdélyi magyar hétköznapokra, nem kell azt figyelembe vennünk, amikor tervezünk, számunkra Nyugaton kel a Nap, Brüsszel felől fújhat az enyhülést hozó szellő.

Amikor rájöttünk, hogy nem kedvező a szélmozgás, hogy nem simogatóan langymeleg az, hanem fagyos, akkor elátkoztuk Brüsszelt is, akár Bukarestet. S vigyázó szemeinket már csak Budapestre vetettük. Olyannyira nem érdekelte már másfél évtizeddel ezelőtt a romániai belpolitika alakulása a tömbben élő erdélyi magyarokat, hogy amikor – éppen az elnökválasztások előtt – Markó Béla miniszterelnök-helyettes lemondott, a magyarországi újságíró ezt a döntést firtató kérdésére a székely kisváros lakói közül sokaknak felcsillant a szemük: „Igazán?! Lemondott az a szemét... Gyurcsány?!”

Ezeregy oka van – mint annak, hogy miért nem harangoznak a harang nélküli faluban a püspöki vizitációkor –, hogy az erdélyi magyarok, s közülük is elsősorban a székelyföldiek nem mennek el szavazni. Egyik ok ezek közül, hogy elhitték, életüket cseppet sem befolyásolja az, ami Bukarestben történik, teljesen mindegy, ki Románia elnöke, miniszterelnöke, mert ez az ország nem a haza. A fiatalok ebben a hitben vagy inkább hitetlenségben nőnek fel, s amint tehetik, mennek, menekülnek Nyugatra, mert azt hallották szüleiktől, számunkra ott kél a Nap.

Az elnökválasztás második fordulója sem lehet tétnélküli a számunkra, ha felismertük, hogy életünket, mindennapjainkat és Erdélyben elképzelt jövőnket is nagyobb mértékben befolyásolják a bukaresti döntések, mint a budapestiek. A második forduló szempontjából sem érdektelen áttekinteni, hogyan szerepeltek (le) a nem magyar jelöltek.

A papírforma szerint a kormányzó Szociáldemokrata Párt jelöltjét, Victor Pontát tíz százalékkal több szavazó támogatta, mint az ellenzéki Keresztény-liberális Szövetség emberét, Klaus Iohannist. Utóbbi Erdély favoritja, előbbi a Kárpátokon túli részeken győzött. A harmadik helyet a romániai politikai életben különcnek – jólneveltnek és szavatartónak – számító független jelölt, az egykori liberális miniszterelnök Călin Popescu Tăriceanu szerezte meg. A jelenlegi államfő, az ellenfelei által Traian Băsescu üdvöskéjének tartott Elena Udrea nem váltotta be az elnöki bizalmat, nehéz helyzetbe hozta 5 százalékot alig meghaladó eredményével Băsescut. Azaz nem hozta helyzetbe. Traian Băsescu elveszítette talán az utolsó lehetőségét is, hogy valamelyik jelölt oldalán beszálljon a küzdelembe, s ezzel mentse a bőrét. A jelenlegi elnöknek ugyanis mandátuma idejére két felfüggesztett korrupciós ügye is van, a szociáldemokratáknak pedig Adrian Năstase miatt van törleszteni valójuk Băsescuval szemben. (Úgy tartják, a NATO- és EU-csatlakozást tető alá hozó Năstesét Băsescu juttatta rács mögé.)

Ötödik az a Monica Macovei lett, aki kampányában azt ígérte, rács mögé kerül majd a politikai osztály nagyobbik része. Szintén ő nyilatkozta, hogy ha öt százalékos eredményt ér el, az győzelemmel, ha tíz százalék közelit az orgazmussal ér fel. Sajnos a győzelmi mámort sem élhette át.

Az RMDSZ csütörtökön válaszolja meg, kit támogat a második fordulóban. Fogas kérdés. Nem egyszerű eldönteni, könnyű csütörtököt mondani...

Victor Ponta ugyanis annak a pártnak az elnöke, amellyel kormánykoalíciós partner az RMDSZ. Noha Ponta tett néhány tétova gesztust a magyarok felé, előtte volt egy Székelyföld létezését tagadó kijelentése, ráadásul a pártja néhány könnyen megoldható kisebbségi kérdést – köztük a székely szimbólumok használatát – sem rendezte megnyugtatóan. Sőt, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának a megfúrásával jutottak hatalomra.

Klaus Iohannis annak az európai pártcsaládnak, a Néppártnak a tagja, amelyhez az RMDSZ is tartozik. Csakhogy a keresztény-liberális jelölt számára nem csupán pártszövetségének ideológiája okozhat fejtörést, hanem saját identitása is. Iohannis mielőtt romániai elnökjelölt lett volna, Johannisnak nevezte magát, azóta megtagadta a szász autonómia létezését is a magyar Királyság idején, sőt, azt is kijelentette, nem ért egyet a székelyföldi autonómia-törekvésekkel.

Lesz-e bátorsága valamely jelöltnek megszólítani programjával az erdélyi magyar közösséget? Vállalja-e valamelyikük, hogy emiatt elveszítheti a nacionalista tábor szavazatait? Ha megteszi(k), érdemesül(nek) a magyar szavazatokra. Ha nem, akkor legfeljebb a miniszterelnök-jelöltekre kell figyeljünk, mielőtt november 16-án választanánk. Ponta jelöltjei közül Călin Popescu Tăriceanu elfogadható kormányfő lehetne számunkra, tapasztalatból tudjuk. Akik viszont Iohannis mögött állnak: a nacionalizmustól elbódult nemzeti liberálisok és a gazdasági válság idején bevezetett népnyúzó intézkedéseikre büszke demokrata-liberálisok nem keltenek bennem túl nagy bizalmat.

Van a facebunkó közösség aktivistáinak egy megdönthetetlennek látszó érve: posztkommunistákra nem szavazunk. Ám hol vannak itt a posztkommunisták? Nehéz őket megtalálni, ugyanis szociál-, illetve liberális demokrata jelmezben elvegyültek minden pártban. Aki 2014-ben posztkommunistákat vizionál, az annyira tisztánlátó, mint aki azt hiszi, s erről mást is meg akar győzni, hogy a politika olyan, mint a sport, nem számít a lesújtó eredmény, tapsikoljunk annak, hogy egyáltalán rajthoz állhattunk.

S ha már néhány tévhit eloszlatására tettem kísérletet, hadd említsek meg még egyet: a bunkó hegyen túli szavazók mítoszát, akik miatt nekünk, művelt, européer erdélyieknek beleszólásunk sem lehet a romániai politikába.

A szegénységben élő déliek és keletiek szükségükből szükségszerűen szavaznak a baloldalra. Őket meg tudják győzni elöljáróik, hogy szavazzanak.

A művelt erdélyi, Tamási Áron novellájának hősét idézi: Nekünk osztán ne trombitáljanak! Se magyar politikusok, se papok, se újságírók!

Csoda-e, hogy évtizedek óta elmarad egy rendes feltámadás?