Könnyebb arra felelni, hogy mennyibe kóstált 1749-ben vagy 1800-ban, de még 1850-ben is, amikor – bár dühöngött az abszolutizmus – nem titkolóztak az árak tekintetében. A Habsburg-kapitalizmus ebben a tekintetben úriemberségre épült.

Ha a kérdést történészeknek szegezik, azok a vállukat vonogatják, nagy a zavar és a tájékozatlanság. Sőt vissza is kérdez a józanabbja: ki a fene akart nálunk 1948-ben kastélyt vásárolni?

Mégis mibe került abban az időben egy takaros, ép, fűthető és működőképes kastély? Sokaknak az életébe. Mások, ha idejekorán elhúzták a csíkot (a kifejezés akkor kapott polgárjogot nyelvünkben, mikor megjelentek a lökhajtásos gépek), még megmenekültek, aztán egész maradék életükben azon iparkodtak, hogy (ne) emlékezzenek folyton az egykori jólétre. Legtöbbjüket bekasztlizták, elvitték, kényszerlakhellyel jutalmazták azért, mert jobban élt és emberibb körülmények között, mint a társadalom nagyobbik fele.

Mibe került egy kastély, palota, polgári otthon, vadászlak vagy gyár, üzem, műhely, ingatlan, bérház 1948-ban? – kérdezte minap egy vidéki törvényszék, szóval egy értéktisztelő, magára adó jogszolgálati fórum egy építési szakértőtől. Az áldozatnak ugyanis 1948-as árakon kellett (volna) megjelölnie az elkobozott, államosított, elrabolt, jogos tulajdonosától megfosztott tulajdon értékét. Napi árakon, hatvannégy évvel ezelőtt divatozott szinten. Lehetőleg devizában.

Aki efféle kérdéseket tesz fel, az természetesen jogvégzett. A paragrafusok között piszmogó számára semmi sem sejlik történelmi létünkből. Hiszen ő – a ma aktív bíró, ítész – jóval a mondott időszak, az államosítás, 1948. június 11. után született, valószínűleg valamelyik mostanában felmagzott ún. jogi fakultás fakultatív leveledző-rügyedző-kérődző hallgatója volt, aki halálosan unta annak idején a jogtörténetet, márpedig a tulajdon és a rávonatkozó jog éppen úgy alá van vetve a történelmi létnek, mint a dákok és rómaiak egykori vitézkedései, a királyok és hercegek, bárók és grófok, bojárok és vájárok tündöklése.

A mondott időben a kastélynak vagy gyárnak, birtoknak vagy háznak nem volt reális értéke. A leltározóknak arról fogalmuk sem volt az osztályharc élesedő körülményei között, utasításba kapták: mindenképpen kicsiny árat kell szabni vagy semmilyent sem a rablással megszerzett ingatlanra az irományokban. Ezek alapján ítélkezni, értékátszámítást végezni hét évtizeddel később: több, mint történelemhamisítás. És mindezt lehetőleg valami nemes pénznemben kell kifejezni, amikor itt a rubel járta és dollárért, aranyért vertek szakszerűen. Így kéri a tekintetes bíróság. Ti. a rablott holmi a népgazdaságot gazdagította. Az új tulajdonbavétel a kastéyok, udvarházak, műemelékek esetében az elherdálásra való felhívással és engedélyezésével volt egyenlő. Minden „belakott”, berendezett, kultúrhajléknak, gyermekotthonnak, adminisztratív magtárnak, téeszirodának, milíciaotthonnak és közigazgatási csehónak kiutalt épületet szét illett és kellett verni, le kellett lakni, rombolni, el illett nyűni, szétlopni, meggyalázni, hogy végül teljesüljön a cél – ír- és skótmagja se maradjon a történelmi múltnak, tanúságnak. Fontos jelszavakat skandáltunk közben – midőn szemünk láttára porladt szét az erdélyi múlt (és nemcsak) –, hogy aszongya: „Ügyelünk a közvagyonra! Jaj, a népvagyon herdálóinak!”

Ha tehát holnap valamennyi volt tulajdonos, akinek sikerült visszaszereznie az ingatlanját beperelné az államot, a kizárólagos 1948 utáni tulajdonost, akkor az ország kincstára kiürülne a megítélt kártérítések nyomán. No de van e bíróság, bíró, aki vállalná ezt, lenne jogi precedens a kártérítésre, helyet adnának-e az alkotmányban a tulajdonhoz való jog mellett a tulajdon épségéhez való jognak a visszaszolgáltatás pillanatában? A rendszerváltás visszája most üt vissza. Ostobaság, történelmietlen trükközés, tolvajmentés formájában. Miközben az igazságszolgáltatás jogi csürcsavarmenetben késlelteti a visszaszolgáltatást, az erdőt kiirtja a fatarló, a kastélyt széteszi a penész, elhordja a gyűjtögető nomád horda útmenti putrijához, beköltözik egy huszonnégy tagú, történelmileg örökösen szélreszorult, munkát hírből sem ismerő vajdaszögi nagycsalád.

És ezek után repesve várjuk, mikor jön a hülye angol vagy holland, hogy megcsodálja a hegyek mellett a frissiben omladozó vakolatú, rosszul szigetelt tömbházainkat, a hetven év alatt tökéletes művészettel eltüntetett reneszánsz kastélyok mélyszántott, műtrágyázott helyét. A történész/szakértő legfennebb a levéltárban találkozik bizonyságával annak, hogy egykor állott ott valami, ha éppen kezéhez adják a vonatkozó dokumentumot – és éppen nem titkosították gondosan időhatár nélkül.