Azt írja Székedi Ferenc e heti jegyzetében: „Az RMDSZ-nek nem csupán a fiatalokra, nem csupán a polgármesterekre és tanácsosokra, kormányzati tisztségviselőkre, szervezeti alkalmazottakra van szüksége, hanem mindazokra, akik két évtizeden át az RMDSZ-eszmeiség szolgálatában álltak és ma is ugyanezt teszik."

Hogy létezik-e „RMDSZ-eszmeiség", továbbá annak mibenlétét elég bonyolult megítélni, én tudom, mire gondol Székedi, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy mások is értik és megértik. A kezdetekhez kell visszamenni, és olyasmikhez, valóban, mint a kolozsvári nyilatkozat. Mindenesetre nem lenne könnyű dolgunk, ha definiálni próbálnánk az RMDSZ-eszmeiséget, gondoljunk csak a Szövetség pluralizmusára, az ernyőszervezet különböző ideológiai alapokon álló (liberális, konzervatív, baloldali stb.) platformjaira. Vagy pont ez a pluralizmus lenne a bizonyos eszmeiség lényege? Ám akkor hova tegyük az európai néppárti tagságot, ami egyértelműen jobboldali-konzervatív eszmeiséget jelent, aszimmetriát a többszólamúságban? (Székedi feltehetően nem ennek az eszmeiségnek a szolgálatára céloz.) Igaz, egyes politikusaink (nép)párthűségből az utóbbi években annyira jobboldaliba és konzervatív-egyháziba tűntek át, hogy lassan az RMDSZ is amolyan ájtatos KNDP-vé válik – szabadjon egy balliberálisnak mondott lapban ilyen kis túlzással élnünk. A PDL példája volt a ragadós? Bár épp újabban vannak látványos jelei az aktív visszatérésnek is az autentikus haladáspárti meggyőződéshez, a „mieink" köréből jómagam egyetlen áldozatos példájára emlékszem az eszmei-elvi következetességnek: amikor Eckstein Kovács Péter azzal utasította el az európai parlamenti jelöltséget, hogy ő liberálisként nem képviselhet egy olyan alakulatot, amelyik a Néppártnak tagja.

Még nehezebb körülhatárolni azoknak a körét, aki ennek az eszmeiségnek a „szolgálatában álltak". A 'szolgálat' éppenhogy szűkíti a kört, elsősorban óhatatlanul azokra gondolunk, akik főállású, javadalmazott polgármesterek, tanácsosok, kormányzati tisztségviselők, szervezeti alkalmazottak voltak a húsz év során vagy azok napjainkban. (Bár ha erre Székedi azt mondja, hogy lehet szolgálni – főleg egy eszmét, eszmeiséget – fizetett állás nélkül is, persze igaza van.)

Tehát valóban szüksége van-e az RMDSZ-nek – legalább most, választásokkor – „mindazokra, akik két évtizeden át az RMDSZ-eszmeiség szolgálatában álltak és ma is ugyanezt teszik"? Merthogy nyilvánvalóan igaz, amit a szövetségi elnök és a többi vezető is hangoztat: minden idők legnehezebb parlamenti választása elé nézünk, és minden romániai magyar szavazatára szükség van. Csakhogy ugyanezt mondtuk már 2004-ben, majd 2008-ban is, teljesen jogosan! A tétek és a „korparancs" tekintetében ugyanez volt a helyzet. Nem volt egyszerű szófordulat egyik sem, sem a „legnehezebb következik", sem a „minden szavazatra szükség van". Jöhetnek most az új szofisták, van belőlük elég, folyhatnak a hitviták: lehet-e szó változásról, ha ismét a „legnehezebb", és ismét „szükség van"? Utalhatunk a zseniális Karinthyra is, aki amikor igazat adtak neki abban a megállapításában, hogy „minden másképpen van", azt válaszolta: „igen, de másképp van másképpen".

Vagyis ma másképp a „legnehezebb" és másképp „van szükség". Nézzünk egy történelmi példát.

2004. november 19-ikén a kolozsvári Szabadság a következőket írta Értelmiségiek felszólítása a szavazásra cím alatt: „Minden romániai magyar szavazatára szükség van ahhoz, hogy ez a közösség a jövőben is biztosíthassa képviseletét a román parlamentben – ezt fogalmazta meg nov. 18-án közzétett felhívásában tizenhét vezető erdélyi értelmiségi. A dokumentumot Ágoston Hugó, Dávid Gyula, Domokos Géza, Egyed Péter, Fodor Sándor, Gálfalvi György, Gálfalvi Zsolt, Horváth Andor, Jakobovits Miklós, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, László Ferenc, Parászka Miklós, Sütő András, Székedi Ferenc és Varga Gábor írta alá. „Egy erősen központosított országban, ahol a politikai mentalitások és cselekvésmódok többsége is erősen centralizált, a jelenlét a parlament döntéshozó folyamatában – az ehhez tartozó intézményrendszert is figyelembe véve – különösképpen nélkülözhetetlen" – állapítják meg az aláírók, hangsúlyozva, hogy ehhez minden magyar szavazatra szükség van. "Lehetnek közöttünk véleménykülönbségek világnézeti, politikai, magatartásbeli kérdésekben, beleértve az RMDSZ eddigi politikai gyakorlatának megítélését is" – fejtik ki a dokumentum szerzői, de hozzáfűzik: most nem egyszerűen az egyik vagy a másik politikai álláspontra, hanem az érdekképviseleti szövetség egészére, az erdélyi magyarság érdekvédelmének további lehetőségére és folyamatos érvényesítésére kell szavazni."

Teljes meggyőződéssel és az RMDSZ-eszmeiségébe vetett hittel kezdeményeztük a felhívást, az ügy romantikáját növelte, hogy – világosan emlékszem – a szervezés a 2004-es október 27-i vranceai földrengés perceiben kezdődött, viszonylag meleg bukaresti este volt, az utcáról telefonáltuk körbe-körbe egymást (persze a következő napokon is).

Úgy érzem, érdemes figyelmesen elolvasni ezt a szöveget, érvelése ma is helytálló. Az elkötelezettség és a mozgósító szándék szemmel látható, de némi visszafogottság szintén, pátosznak nyoma sincs. Nyilvánvaló az is, hogy az aláírók érdekmentesen, őszinte hitből és meggyőződésből fordultak a magyarsághoz, számukra mi sem volt természetesebb, mint az egység parancsa, fontosabb, mint „az erdélyi magyarság érdekvédelmének további lehetősége és folyamatos érvényesítése".

Ha pedig a lényeges kérdés merül fel, az a bizonyos „lett-e valami abból a buliból?", a válasz: igen. Szépen bejutottunk a parlamentbe, pedig bizony – talán először a választások előtt – volt némi szorongás.

Vajon most, 2012-ben lesz-e, lehetséges-e egy hasonló értelmiségi kiállás? Nem csodálkoznék, ha itt-ott erre a kérdésre hümmögés lenne a válasz. Miközben a tét nem, 2004-től napjainkig sok minden megváltozott. Sajnos azóta az aláírók közül néhány öreg tölgy kidőlt. Markó Bélát Kelemen Hunor váltotta az elnöki székben. A Fidesz és a jelenlegi magyar kormány nyíltan állandó nyomást gyakorol az RMDSZ-re. Lezajlott néhány vita – a legemlékezeteseb talán a Transindexen – az értelmiség és az RMDSZ viszonyáról (kiábrándultság és egyebek, emlékszünk). Egy fontos változásra, más összefüggésben, Tamás Gáspár Miklós hívja fel a figyelmet egy jobboldali portálon (!) megjelent interjújában: „Magyarország történelmében először van jobboldali értelmiség. Ez eddig sohase volt. (...) A huszadik század eleje óta fönnálló baloldali szellemi hegemónia megöregedett, széttöredezett, elvesztette szellemi ideáljait. (...) A magyarországi baloldal mindig demokrata és tág értelemben véve szocialista volt, azaz az elnyomottak mellett állt, akik nagy vonalakban 1920 előtt a parasztok, a munkások és a nemzetiségiek voltak, Csonka-Magyarországon pedig mindenekelőtt a parasztok. Jászi is mellettük állt, ezért is becsülte annyira a népieket. A magyar baloldal azóta elvesztette demokratikus, azaz egalitárius pátoszát és motivációi jelentős részét, majd odalett az intellektuális hegemónia is. Jellemző, hogy ha a baloldali-liberális szellemi elit annak idején kitaszított valakit, akkor az elveszett. Ez így volt az ezredfordulóig, ma már szó sincs ilyesmiről." Érdekes lenne megvizsgálni, mindez mennyire gyűrűzött be, mennyire érvényes a mai romániai magyar elitre. A jobboldali hegemónia-átvétel mindenesetre folyamatban van, a szellemi életben és a sajtóban, nyilvánvalóan tudatos politikai hatásra.

Sokszor elmondjuk az értelmiségiről, hogy sajátja a kritika és a kétely,de kevesebbszer, hogy fegyvere a befolyásolás képessége is. Ez a fegyver azonban, több okból, egyre inkább csorbulni látszik.

Választások előtt mindig menetrendszerűen felmerül az értelmiség, az eszmeiség (nota bene az elkötelezett sajtó) szerepének kérdése, utána – a mór megtette kötelességét! – a reálpolitika leválasztja magáról ezeket mint felesleges sallangot, és a politizálás elgyakorlatiasodásával az értelmiségiek is kihátrálnak a pászmáról. És megint elölről...

Lesz-e, lehetséges-e tehát most egy, a 2004-eshez hasonló értelmiségi kiállás a választások előtt? Hm...