A szűz szóval kezdődő magyar világi szóösszetételekből jónéhányat fel lehetne sorolni, ezt rábízom a kedves olvasóra. Jómagam viszont még nem hallottam a szűz ágyú kifejezést.

Már pedig Gábor Áronnak az az ágyúja, amelyet Kézdivásárhely után Csíkszeredába is elhoztak, hogy a sepsiszentgyörgyihez hasonló, de kissé a hely szelleméhez igazított környezetben a Csíki Székely Múzeumban is bemutassákl, olyan ágyú, amellyel nem lőttek egyet sem. Amint Vargha Mihály sepsiszentgyörgyi múzeumigazgató, kiváló szobrászművész mondotta: szűz ágyú.

És mivel nem lőttek vele, sőt ágyútalpra sem szerelték, hanem valószínű az öntés után, a közelgő ellenség láttán, a kézdivásárhelyi kórház kertjében gyorsan elrejtették, alig szórva rá földet, ez az ágyú maradt meg, hogy 57 esztendő teltén, 1906-ban, vízvezeték-szerelési munkálatok során megtalálják. A többi hetvenet, amelyeket próbálgattak, hadifelszerelésként használtak, amelyek lövés közben, előtt, után megrepedeztek vagy sem, már nem találják.

A történelem furcsa fintora, hogy a maga tárgyi valóságában éppen azt az ágyút találták meg, amellyel soha nem lőttek, de voltaképpen szükség sincs a robbanás- és golyónyomokra, hiszen a szándékot, a munkát, a hitet, az elszántságot, az egyénnek és közösségnek a szabadság ügye iránti elkötelezettséget a szűz ágyú is bizonyítja. Sőt, éppen ez utóbbiak nyomán vált olyan jelképpé, amely nemzedékről-nemzedékre akkor is megmaradt és itthon maradt, ha magát a bronzcsövet elhordozták.

Gábor Áron rézágyúja fogalommá vált, beépült a magyar és székely nemzeti tudatba, egy nem túlságosan szép szóval talán így is fogalmazhatnék: mítoszosodott.

Azaz, arról már senki sem tud, hogy azok az öklömnyi ágyúgolyók, kit, mit hol és hogyan találtak meg, a hadtörténészek még mindig elemezgetik egy-egy korabeli ágyú torkolattűzének, gomolygó füstjének inkább a csatákat befolyásoló lélektani, semmint úgymond fizikai hatásait, viszont ami számunkra egészen biztosan megmaradt: a cél kitűzésének és elérhetőségének a soha tömörebben össze nem foglalt és össze nem foglalható üzenete.

A „lesz ágyú” ugyanis erről szól: ha tiszta és pontos, jól megfogalmazott és bárki számára érthető célokat tűzünk ki, ha ehhez hozzárendeljük a nélkülözhetetlen eszközöket, forrásokat, a véghezvitel tudáson és közösségi részvételen alapuló menettervét, a következetes munkát, akkor lehet ágyú. Olyan fegyver, amely csodák-csodája nem a pusztítás, hanem az építkezés eszköze.

Kelemen Hunor RMDSZ elnök a csíkszeredai bemutatón arról beszélt, hogy a bukaresti románoknak az a csoportja, akivel a már ismeretes székelyföldi hazahozatalról tárgyalt, nem nagyon értette, hogy miért kell a székelyeknek ez az idejétmúlt, fegyverkezésre amúgy is alkalmatlan fémdarab. Persze soha nem volt és soha nem lesz könnyű megérteni egy másik nép lelkületének a belső rezdüléseit. Mint ahogyan mi sem értjük a maguk teljességében azokat a román ereklyés sorban állásokat, amelyeket örökölt hitük és csodavárásra hajlamos lelkiségük vezérel, még akkor sem, ha léteznek hasonló példáink.

Értjük viszont, jól értjük mind a mai napig, hogy Gábor Áron élete valamennyiünket összeköt. Kissé tréfásan, egymással élcelődve erről beszéltek ugyanis a csíkszeredai bemutatón a helyi és megyei magyar tisztségviselők is: a csíkiak Gábor Áron csíksomlyói tanuló éveinek és Mikó várbeli ténykedésének a nyomán tekintik magukénak az ágyúöntőt, a háromszékiek a születés és az ágyúöntés jogán, a marosvásárhelyiek pedig a térségből származó, legtöbb egykori, beöntött harang tulajdonosaiként. És persze bármelyik székelyföldi múzeum szívesen nyújtana hosszabb időre is szállást az immár korhű ágyútalpra szerelt ágyúcsőnek. Amit akár úgy is értelmezhetünk: Gábor Áron szellemének.

Amely, persze, nem marad a falak között, hanem utal rá: lám, több mint más másfél évszázad teltén, békésen, szűz ágyúval is lehet győzni.