Hogy aszongya: „Allé, allé, allé, allé, allé / Rájuk, a jó anyjukat, / Allé, allé, allé, Hajrá Románia, / Ma győzelmet akarunk, / Allé, allé, allé, Hajrá Románia, / Vagy győzünk, vagy meghalunk!” A végén a rím kedvéért szórendet cseréltem, egy ihletett műfordítónak ennyi elnézhető, különben logikusabb így a buzdítás.

Ezt üvölti holnap este a bukaresti Arénában ötvenötezer torok, ha igaz. (Egyeseknek esetleg még tanulni kell a dalt, mások addigra már készen lesznek a hangjukkal, s bizonyára lesznek, akik meg csak tátognak, mint tettük a tömeggyűléseken, amikor éltetni kellett a pártot és az aktuális centrális erőteret, vagy minek hívták akkor az állampárti demokráciát.)

A refrén a román labdarúgó válogatott új himnuszának a csúcspontja, talán ezért is került beléje minden dolgok eredete, az anya, és ezért szólít fel fiainak elpusztítására. A dal egységre és összefogásra meg győzelemre buzdít – kevésbé örvendetes, hogy az ellenfél megalázására is, már-már káromkodásszerűen. Mi több, felhasznál egy olyan jelszót, amelyet először egy hírhedett olasz fasiszta diktátor használt – nyilván egységre, összefogásra, győzelemre, az ellenfél megsemmisítésére meg hasonló magasztos dolgokra sarkallva a közönséget. Mussolini bénító jelszava – „Victoria o muerte!”, mármint ez a vagylagosság – persze hamis alternatívát villant fel, hiszen „victoriával” vagy nélküle: a ”muerte” a legodaadóbb szurkolót is utoléri, de még a gyep mestereit, sőt a játékvezetőket is. (Arról nem is beszélve, hogy az olasz katonák a modern korban nem a harci vitézségükről váltak ismertté; lásd a bájos anekdotát: amikor az őrmester a csatában kiadja a parancsot, hogy „Avanti!”, a lövészárokban a bakák elismerően bólintanak: „Che bella voce!”)

Ismerjük fel azonban, hogy itt, ezzel a himnusszal a román szurkolók valahogy nem annyira a játékosaikat akarják bátorítani – hanem inkább önmagukat. Nem a saját csapatukat akarják jobb teljesítményre sarkallni, hanem harsány koreográfiájukkal az ellenfél egész világát akarják megfélemlíteni. És ezzel már túl vagyunk a sporton, pláne a fair play-en. A tömeglélektan területén vagyunk, ahol alaptétel: a sokaság megnyilvánulásai magukban hordhatják a veszélyt, hogy elfajulnak, ellenőrizhetetlenné válnak. A csőcselék kedvenc közege az elszabadult indulat, amely az ösztönvilág rejtett borzalmait hozhatja felszínre. Persze a politikai korrektség ellenfelei kéjesen beléborzonghatnak a nagy elemi őszinteségbe. A holnap esti „direkt” vélemények, leplezetlen óhajok skandálása remélhetőleg nem tántorítja el őket, még ha ezúttal ellenük nyilvánul is meg az inkorrektség. (Durvább változatban: „Kifelé az országból a bozgorokkal!” Kedélyesebben címzett változatban: „Látod amottan azt a hólyagot, hogy megütötte magát, amikor az egójáról lelökték az IQ-jára?”)

Hanem a kevésbé emelkedett hozzáállások is megérnek néhány szót, ha már a sors végzetszerűen ismét összehozta a két csapatot, miután a legutóbbi világbajnoki selejtező sorozat után egyikük sem került ki a brazíliai vébére, ahol is ennélfogva – más labdarúgásoktól (olasz, angol, spanyol, portugál) eltérően – nem égtek le… Miközben Jenei Imre biztosította a románokat, hogy szíve a hazai csapaté (ami annyiban érthető, hogy ő ennek a válogatottnak volt a tagja, és a román futball eddigi legnagyobb sikerét, a bukaresti katonacsapat elsőségét a bajnokcsapatok között 1986-ban az ő edzői irányítása alatt érte el, több mindenben viszont nem is olyan érthető, például hogy minek kellett az árulást belekeverni), azonközben Bölöni László (annak a bizonyos Európa-bajnok csapatnak az egyik legjobbja, ugye) hevesen kifakadt a szurkolói himnuszon. Mindenütt vannak ostobák, de itt most túlléptek a józan határon – valami ilyesmit mondott, kevésbé finom fogalmazásban. Egyetértünk a marosvásárhelyi szakemberrel, s kívánjuk neki – vagy jobb, ha nem kívánjuk? –, hogy legyen mind a nagy bajban levő magyar, mind a kisebb bajban levő román nemzeti válogatottnak a vezetőedzője, akár egyszerre is…

Kommentárnak ennyi elég, a meccs lázában égő olvasók úgyis mindent tudnak. Holnap ilyenkor már értékelhetjük, mennyire volt indokolt a magyar „pozitív hozzáállás” (mintegy a politikai „minden világok legjobbika” és „minden natyon szép, minden natyon jó, mindennel meg fagyunk elégedfe” visszhangja), mennyire „élvezték” a „fantasztikus hangulatú” meccset Dzsudzsákék. Sőt már a derék bukaresti magyar konzulnak szoríthatunk, hogy érezze magát jól a vonaton a hazatérő lelkes vagy elkeseredett magyar drukkerek társaságában. 

----------------------

UTÓIRAT (szombaton, 21.20-kor)

Megvolt. Remek volt. Akár győzhetett volna a magyar válogatott. Tényleg reménykedni lehet egyfajta szerény fellendülésben. Éppen ezért az első dicséret Dárdai Pált illeti. Indokolt volt a pozitív hozzáállás. (A végén/végét Dzsudzsákék biztosan élvezték.) Bevallom, nem izgultam a román gól után sem, valahogy – így utólag legalábbis úgy tűnik – éreztem, hogy döntetlen lesz. Talán azért is, mert Bölöni László megjósolta. Illesse ezért őt a második dicséret. A többi nem fontos, a sport szempontjából csak ez a döntetlen a lényeges. És Hajrá, magyarok! – akárhol élnétek és dolgoznátok is.