Farkas István: Egyetemista lenni minden körülményben

Sadoveanu domnu Trandafirja Körösi Csoma Sándor egykori mintadiákkal szinkronban forog a sírjában. Nem, dehogy az érettségi eredmények miatt, azokat elfelejtették már, s el mi is, és eszünkbe se fognak jutni jövő nyárig. A tanügyi rendszer, a maga teljességében (ha lenne egyáltalán ilyen), háborgatja nyugalmukat.

Ezekben a napokban Kolozsvár és Marosvásárhely utcáin mérgezett egérként futkorászó érett maturandusok (hadd ne firtassuk, hogy hányas jegy szerepel azon a sárgacédulán) gyorsítják ezt a forgást. Nyüsletnek, kopogtatnak, kilincselnek, gyúródnak a buszokon, száz méterekről ordítják, hogy tákszi. Hánytól kezdődik a kurzus? Á, tanár úr, ha hiszi ha nem…! Sziasztok, van-e órarend? Okidoki, lökd már át Facebook-on légyszike. A 26-os a Sapira megy vagy a Jazz felé? Koptatják az egyetem küszöbét, a titkárság kilincsét, a bentlakás vécéülőkéjét. Szerető családjuk és az érvényesülésük útját egyengető – kevésbé szeretett – pedagógusok átírták számukra a jól ismert Arany János-i idézetet.

A diákba az évek során a „Legnagyobb cél pedig itt e földi létben / Ember lenni mindig, minden körülményben” intés helyett belesulykolták, hogy az egyetemi diploma megszerzése a legnagyobb cél. Erre lesz/lett beprogramozva a szerencsétlen nebuló – nem gond az sem, ha végigbugdácsolja a 9-12 osztályt. Csak a végén sikerüljön az érettségi, elég az átmenő hatos is. Amúgy sem lesz nagy verseny az egyetemi „felvételin”, így biztosra vehető, hogy aki érettnek bizonyul, megkapja a (nagy)városi éjszakai élethez való hozzáférés lehetőségét. És a státust, amivel majd henceghetnek a szülők/nagyszülők a lépcsőházban.

Diákszájból hallottam már nemegyszer: „a szüleim miatt végzem el az egyetemet, de majd szerzek négy év után valami pénzes szakmát”. Jómagam is tíz évig hallgattam jóapám, mindenkinek ismerősen csengő felszólítását: „Tanulj fiam, hogy ne kelljen nézd minden este a mocskot a körmöd alatt, mint én.” (A történethez az hozzátartozik, hogy igen, egyetemre iratkoztam, aztán az élet a diplomától igencsak távoli vizekre sodort – tehát nem légből kapott, amit mondok.)

Nem kell különösebb statisztikai műveltség ahhoz, hogy megbizonyosodjunk: az elmúlt években egyetemet végzettek nagy százaléka funkcionális analfabéta. (És ez a kategória az érettségin már megrostált kupacba tartozik, ők az egyetemen csak tovább csiszolódtak.) Képtelen két, többszörösen összetett mondat megfogalmazására, hogy a helyesírásról és a stílusról ne is beszéljünk. Önbizalom és gőg azonban annyi van, hogy ha az IQ-szint ennek a fele lenne, akkor is zsebre tenné Stephen Hawkingot. Ezeket a funkcionális analfabétákat az állam évi több mint kétezer euróból termeli ki. Persze ugyanennyit veszít azokkal is, akik magasról tettek az érettségire, és helyette elmentek dolgozni. De ők legalább adók és illetékek formájában „visszaadják” a tandíjat. (Feltéve ha nem Spániába’ vagy Görögbe’ nyomják a melót.)

Gigi Becalinak, a megkopott hírnevű hazai futballvezérnek volt pár éve erre a helyzetre egy éleslátásról tanúskodó kijelentése: „Gyerekek, járjatok iskolába, majd csak jó lesz valamire”. A szülők és gyerekeik megfogadták a tanácsát. A Romániában dívó nagyüzemi diplomagyártást ugyanis a „majd jó lesz valamire” elvet követők tartják életben. Azok, akik még mindig az egyetemi diploma világmegváltó erejében hisznek (vagy ezt hitették el velük).

Évente közel százezer egyetemi diplomást „gyárt le” Románia. Több mint felük munkanélküli, és háromból csupán egynek sikerül a szakmájában elhelyezkednie. A másik oldalról úgy is fogalmazhatunk, hogy a hazai munkaerőnek csak körülbelül tíz százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel, ami jól jelzi azt, hogy a hazai egyetemistákra nincs szükség a munkaerőpiacon. Egész egyszerűen azért, mert a romániai egyetemi rendszert nem a gazdasági igények szerint alakították ki, hanem az egyetemek, egyetemi tanárok egyéni érdekei alapján. Így jutottunk el oda, hogy olyan szakok is vannak, amelyek elvégzése után a diák egyszerűen azt sem tudja megmondani, hogy mi lett belőle most, hogy nagy lett.

Egyetemi rendszerünk kaliberének jó fokmérője az a tény, hogy míg az angliai Oxfordra bejutók és jelentkezők aránya 1:13-hoz, addig itthon 1:1 ez az arány, mi több, még bőven marad szabad hely is utánuk. Nem csoda tehát, hogy a felterjesztetett tizenegyből csak két romániai egyetem került fel az Európa és a világ egyetemeit rangsoroló Top 500-as listára.

De menjetek, kedves fiatalok, harcoljatok az egyetemi diplomáért, azonban ne feledjétek, a tudásnak nem az a cédula lesz a biztosítéka. 

Kimaradt?