Kaptunk egy gumicsontot, s rágjuk is kitartóan. Szász Jenő egyszerre lett első számú nemzetstratéga és médiasztár, kedd dél óta róla szólnak a hírek, de még a baráti beszélgetések is. Az elénk dobott gumicsont elérte célját – nem köpjük ki, bár már sejtjük, érezzük, hogy csupán büdös műanyag.

Noha első látszatra nagyon logikus a magyarázat, a bejelentést követően magam is leírtam, hogy Tőkés útját tisztogatja Orbán Viktor, s azt látom, mindenki ugyanarra a következtetésre jutott, mégis, amióta aludtam egyet rá, nekem valami nagyon nem stimmel ebben az egész történetben. Nincsen így semmi értelme, ha ennyire buta döntéseket hozna Orbán, nem lehetne huszonkét éve a politika élvonalában. Amikor arról írunk, hogy „érdemei elismerése mellett" felfelé buktatta Szász Jenőt, szembeköpve ezáltal nemcsak a nemzetpolitikát, hanem a társadalomtudományi kutatásokat mint szakmát, akkor egyben azt is feltételezzük, hogy Orbánból a minimális stratégiai érzék is hiányzik, pusztán egy hálás, szentimentális, számolni, számítani képtelen vezető. Márpedig nem az, a politika pedig nem a hála műfaja.

A nemzet miniszterelnöke nagyon is tud számolni és nem tűnik szentimentális típusnak sem, túl sokan süllyedtek, tűntek el a környezetében ahhoz, hogy hálával, szentimentalizmussal lehetne vádolni. Orbán Viktor nem követ el ekkora tévedést pusztán azért, hogy néhány százmillió forint és össznemzeti felhördülés árán a december 9-i romániai parlamenti választáson összeadódjon, jó esetben megduplázódjon a kétszer fél százalék, amit erdélyi zsebpártjai júniusban begyűjtöttek. Nem. Orbánnak egyszerűen elege lett az erdélyi választási kudarcokból, a 2004-től sorozatban következő nagy lebőgésekből – neki a 85 százalék kell, nem vitás. És ez nem puszta spekuláció, minden ebbe az irányba mutat.

Vegyük sorba. A Máért-ot ugyebár a legmagasabb szintű magyar-magyar egyeztető fórumnak tartják, amelynek újraindítását a hat éves, szocialista kormányzat általi szüneteltetése után nemzetpolitikai győzelemként ünnepelték az érintettek. „Véget ért a Máért nélküli világ", mondta a miniszterelnök 2010-ben az újrainduló ülés megnyitóján. Lesz majd igazi egyeztetés, ígérték. Hát igen, lett, mint látjuk. Sorolhatnánk a háromszemélyes támogatási döntésektől kezdődően hosszasan, de ezúttal korlátozódjunk a gumicsontunkra.

A keddi Máért-on is szépen összegyűltek a kárpát-medencei magyar szervezetek vezetői és a magyar parlamenti pártok. A miniszterelnök megnyitó beszédében szólt válságról, IMF-ről, román nacionalista fordulatról, egyenes beszédű Ficóról, meg mindenről, de elfelejtette bejelenteni, hogy Nemzetstratégiai Intézetet hozna létre Szász Jenő vezetésével, lenne-e esetleg észrevételük, netalán javaslatuk a kérdéshez a pártelnököknek, ha már ilyen szép számban összejöttek. Aztán ebédszünetben külön fogadta hivatalában Szászt, és sajtóközleményben tudatta a döntést. A magyar ellenzéki pártok a szívükhöz kaptak, de gyorsan rájöttek, nincs miért tiltakozniuk, hiszen olyan kiváló támadási felületet nyújtott ezáltal a kormányfő, hogy jó ideig lesz mihez visszanyúlniuk vész esetén.

De miért hallgattak a külhoniak? Miért nem lepődött meg vagy tiltakozott senki? Szász egyiküknek sem barátja, partnere, mindnyájuk számára megalázó volt kinevezése. Miért hallgat az RMDSZ elnöke és vezetése? Neki-nekik sokkal előnyösebb lenne, ha a néppártiak továbbra is a polgáriakkal marakodnának, mert addig is saját táborukat bizonytalanítják el, s míg egymással vannak elfoglalva, addig kevesebb muníciójuk marad az RMDSZ-re tüzelni. Miért nem jelzi senki, hogy nem éppen így képzelik el az egyeztetést, hogy az ilyesmit határon túl általában diktátumnak szokták nevezni?

Érdekes módon azt sem érezték megalázónak, hogy a jelenlévő tizenegy szervezet közül kettőnek, az MPP-nek és az EMNP-nek a vezetőit külön fogadja Orbán. Miért kellett volna Tőkést és csapatát is vörös szőnyegre hívni Szász után, ha nem azért, hogy őket is rávegyék a visszalépésre, hogy megtalálják a volt püspök úrnak is megfelelő tisztséget és árat a méltó lelépésre? Szépen lenyelte mindenki ezt a nem mindennapi sértést, mi több udvariasan mosolygott egy semmitmondó, már-már abszurd zárónyilatkozatnak.

Szóval, ez nem stimmel. Merem remélni, hogy rajtunk, földi halandókon kívül mindenki tudta miért épp e két erdélyi jelentéktelen pártocska mehetett külön meghallgatásra a Főnök hivatalába. Én nem tudom, csak spekulálok. Persze tévedhetek, bár olyan nagyot talán nem....

Gondoljunk csak bele. Tőkés László, aki évek óta vívja magánháborúját Szász Jenővel, most minden ellenvetés nélkül, pártelnök társaival együtt zárónyilatkozatban üdvözölte e nemzetpolitikai csúcsintézmény fejük fölött való, megkérdezésük nélküli létrehozását, elfelejtve minden korábbi kifogását Szásszal szemben. Az már csak hab a tortán, hogy valami általános amnézia uralkodhatott el a kárpát-medencei magyar vezetőkön (mert ugyebár azt nem feltételezhetem, hogy Budapest felé Bólogató Jánosként viselkednek...), teljesen elfeledkezve arról, hogy a tavalyi Máért ülés csúcspontja a Nemzetpolitikai Kutatóintézet által elkészített nemzetstratégia bemutatása volt. Akkor zárónyilatkozatban üdvözölték elkészültét, most meg azt, hogy végre létrejön az intézmény, amely majd szépen megszüli e hiánycikket. Az idei nyilatkozat olvasásakor egy pillanatra azt hittem, hogy véletlenül a tavalyit íratták újra alá a tisztelt urakkal, vagy netalán a sajtó felé küldtek ki rossz irományt.

Az RMDSZ hallgat. Látszólag jó neki így. Ha nem az húzódna meg a látszólag értelmetlen események mögött, hogy a Néppártot is visszaléptetni készül a szülőatyja, minden bizonnyal eddig már hangosan tiltakozott volna az RMDSZ vezetése is.

Azt nem hiszem, hogy RMDSZ kérésére lépett volna Orbán, nem szokott ő más kérésére cselekedni, az RMDSZ pedig különben sem a szíve csücske. Nem is az RMDSZ érdekében tisztítja az utat önszántából, buktatja fel Szászt és győzködi Tőkést. Önmagáért teszi ezt, azért, hogy végre, a legnépesebb kárpát-medencei magyar kisebbség elé is győztesként, a győztes mellett állhasson, ne kelljen majd azon barkobáznia, hogy bábjai támogatásával elriasztja-e vagy sem az RMDSZ szavazóit majd a 2014-es magyarországi választásokon.

Értem én az RMDSZ-t, ígéretesen hangzik az orbáni fegyverletétel – eltekintve olyan apróságoktól, mint ez a megaláztatás, amit ezen a Máért-on és Szász kinevezésével el kellett viselni –, a nagy összeborulást a szavazók jórésze is minden bizonnyal szívesen venné.

Csakhogy nem ártana velük is közölni mindennek az árát.

Természetesen ezt sem tudom, de lenne egy tippem, amit halkan írok le, nehogy igazzá váljon. A keddi nyitóbeszédben Orbán aggodalmaskodott a román nacionalista fordulat miatt. Nem teketóriázva azt is elmondta, hogy a román patriótáknak, azaz Băsescu táborának szurkol. Ha ehhez hozzáteszem azt, hogy 2000 őszén az első Orbán-kormány akkori határon túli magyar felelős államtitkára Nagyváradra, Tőkés valamelyik intézményébe hívta össze háttérbeszélgetésre a magyar sajtó képviselőit, alakul az ár. Egy-két héttel a 2000-es választás előtt biztos volt a Năstase csapat győzelme, a Parasztpárt vége. A liberálisok jelezték együttműködési szándékukat a szociáldemokratákkal (emlékeznek még?, meg is próbálták, majd Stoica látványosan széttépte a koalíciós egyezményt), a PD bejutása nem volt biztos. Nagyon úgy nézett ki, hogy az RMDSZ vagy ellenzékben marad a Nagy-Románia Párttal, vagy együttműködik a PSD-vel. Ilyen körülmények között jelentette ki a magyar politikus, hogy az Orbán-kormány semmi szín alatt nem fogadja el az RMDSZ együttműködését a szocialistákkal. Az erdélyi magyar jobboldali média legismertebb hangadói is hiába próbálták megmagyarázni, hogy nem lehet egy platformra kerülni Vadim Tudor csapatával, ez volt az orbáni üzenet, és punktum.

Még halkabban kérdem, mint ahogy eddig írtam – belegondolt ebbe Kelemen Hunor és a mélyen hallgató RMDSZ? Azt ők sem gondolhatják komolyan, hogy Orbán ingyen tenné le a fegyvert. Magyarországon már viccként terjed, hogy miniszterelnökünk támogatása nem sok jót hozott az utóbbi időben egyetlen partnerének sem. Mindenki megbukott, aki mellett kiállt – legyen az határon túli magyar, grúz, szlovák vagy egyiptomi. És ugyebár azt is tudjuk, hogy minden partner számára eddig halálos volt Orbán csókja. Emlékszik még valaki az MDF-re, a kisgazdákra, Dávid Ibolyára és Torgyán Józsefre, a Magyar Koalíció Pártjára, Durayra, Csákyra?