Mottó: A süllyedő hajó kapitánya utolsóként hagyta el a kuplerájt.

Jóideje olvasunk, hallunk róla hajmeresztő dolgokat. (Köztük feltehetően hamis feltételezéseket, elferdített tényeket is.) Jóideje tehetetlen tanúi vagyunk törvény- és alkotmányszegéseinek. (És amikor ezt mondom, nem ittas vezetésre, szexista baromságokra, gyermek elleni agresszióra, büdöscigányozásra, matrózi vitézkedésekre és hasonlókra gondolok.) Jóideje zavarja igazságérzetünket. (Hogy olyan mentelmi joga van, mint senkinek, hogy olyasmi szabad neki, ami senkinek. Hogy – a manipuláció egyik legalattomosabb formájaként – a média nagy része kerüli, ködösíti az ügyeit, a feledés jótékony leplét terítve rájuk. De főleg hogy igájába hajtva és pallosként használva politikai vetélytársai ellen az igazságszolgáltatást, megcsúfolta a jogállamiságot.)

Jóideje képtelen vagyok szabadulni a bennem kialakult képétől. (Amely, meglehet, egyoldalú.) Jóideje képtelen vagyok nem írni róla, valahányszor fókuszba kerül. (Pedig szidnak érte elegen, felróva, hogy nem látom a „jó oldalait” is – tényleg nem látom; vagy hogy „bezzeg más politikusok” – de nincs kedvem összehasonlítgatni senkit senkivel...)

Mindezekért eldöntöttem: többé nem írok róla. Elég volt a „leleplezésekből”. (Bár a rommagyar sajtó többnyire nem törődik a kilengéseivel, vagy ha mégis, akkor a klikkje által irányított sajtó értékeléseit veszi át.) Ahogy jóideje képtelen vagyok leírni a nevét, úgy nem fogok leírni róla semmit. Mentálhigiéniai megfontolásból.

Előtte azonban, mintegy felszabadulásként, utószor, végleg ki kell írnom magamból őt. Hogy egyszerűen elfordíthassam a fejem, ha csak szóba kerül. Mégis, talán ezt sem tenném, ha nem láttam volna meg a hét végén annak a terjedelmes beszédnek a leiratát, amelyet az államelnök a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt kongresszusán tartott. Hogy az eredeti – Corneliu Coposu, majd Ion Diaconescu vezette – történelmi párt melyik címbitorló repeszéről van szó, meg sem néztem (nyilván arról, amelyik az államelnök utasítására létrehozott politikai alakulatnak és elnökjelölt hölgyének a szövetségese), annyira elfogott a felháborodás. Hiszen azt a pártot ő tette tönkre, ő volt a hóhéra! A liberálisok idei eltérítésével így teljesült be tízéves uralmának legdicsőbb politikai tette: egy volt kommunista, kollaboráns, korrupt politikai ragadozó megsemmisített, felaprózott, beolvasztott két tekintélyes történelmi pártot. És ezeknek a szavazataival állna az elnökválasztás után a jobboldal élére.

Az egész mostani cirkusz, az alkotmánysértő kampánnyal és az ügynökbotránnyal együtt, láthatóan a minden eddiginél kiélezettebb, elkeseredettebb – mert „rendszerváltással” fenyegető – választási összecsapás része. Kampányokban ez a maffiózókkal közösködő, bűnözőkkel körülvett szélhámos mindig megtáltosodik. Ez adta az ötletet, hogy választási nagyjeleneteiből állítsak elő egy szerény összefoglalót.

2000-ben a főpolgármester-jelöltek kampányvitája fontos premiert hozott: megjelent a „dosszié”. A legesélyesebb (mert egy nagyhatalom által a háttérből támogatott) jelölt elővett egy mappát, és meglobogtatta parasztpárti ellenfele, bizonyos Cătălin Chiriţă orra előtt; a híres SOV (Sorin Ovidiu Vîntu)-féle FNI (Országos Befektetési Alap) körüli kapcsolatainak leleplezésével fenyegetőzve. Mint kiderült, a mappa üres volt! De a hatását elérte, főleg a választók szemében. Ez a mesteri blöff indította el hősünket üstökösszerű pályáján, a dossziék pedig – értsd: a porhintés, a megfélemlítés, a zsarolás, a diverzió – mind fontosabb szerephez jutottak az elnöki politikában. Ugyanakkor figyeljünk fel a sajtómogul-motívum finom megjelenésére.

2001-ben, immár polgármesterként, egy belső tisztújító kongresszuson hősünk elcsaklizta a Demokrata Pártot megalapítójától, a volt miniszterelnök Petre Romantól. Előtte való napon még azt mondta neki: „Te vagy a legjobb, Petrică!” Nyilvánvaló, hogy a képmutatás tulajdonképpen csúfolkodás volt. Az 1993-ban alapított Demokrata Párt 1996-ban baloldali alakulatként a Szocialista Internacionálé teljes jogú tagja lett, 2005-ben kilépett, majd egy év múlva hirtelen fordulattal jobboldalivá s az Európai Néppárt tagjává vált. Jellemző pálfordulás, ezt a mintát követték idén a liberálisok is. (Kivéve a Călin Popescu Tăriceanu körül tömörülő, liberális hagyományokhoz hű csoportot, amely a néppárti RMDSZ-szel együtt üde színfoltja lesz az ily módon sokszínű kormánynak.)

2004-ből sokunknak a könnyáztatta, kétszínű „drága Stolo” marad meg leginkább az emlékezetében. Pedig sokkal fontosabb fegyver volt a választási csalással való riogatás. Ismét egy blöff, merész rálicitálás kíséretében. („Milyen átok ül ezen a népen, hogy két kommunista között kell választania!?”) A sugallt séma pedig: a két rossz közül a kisebbiket... Ha akkor hősünknek nem sikerült volna félretolnia az útjából az idegbeteg liberálist, de még inkább, ha a győzelmében biztos Adrian Năstase hagyta volna lesittelni őt, sohasem lett volna belőle államelnök. Persze kellett a becsapott tömegek buzgósága is: felháborodásukban, hogy Năstase el akarja csalni a választásokat, sokan időn túl is többször az urnák elé járultak.

A szélhámos végleg befutott. Elkezdhette harcát a saját maga által kinevezett miniszterelnök ellen. (Ó, a bájos udreahölgy rózsaszín levélkéje, Caragiale is megirigyelhette volna...) Emlékezetes marad az RMDSZ kiállása Călin Popescu Tăriceanu mellett. Jött 2007-ben az első felfüggesztés, amikor a rettenthetetlen Alkotmánybíróság – még nem főszerepben, csak ionesco-i agyalágyultként – kijelentette, hogy az államelnök „egy kicsit sértette meg” az alaptörvényt. És jött a bosszú a „322-ek” és az RMDSZ ellen, többek között a járulékos áldozat Nagy Zsolt politikai karrierjének kerékbe törésével.

A 2009-es elnökválasztás emléke a korábbiakénál elevenebb. Előtte számunkra fontos mozzanat: Sólyom László magyar köztársasági elnök megszégyenítése, székelyföldi látogatásának megakadályozása. (Orbán haver jöhetett, rajta mindig segített – Sólyom különben sem szereti a pálinkát.) Hősünk formája csúcsán van, a nyugati háttértámogatás változatlanul döntő. Apróka gond, hogy a hülye felmérések megint az ellenfél győzelmét jósolják. Jöjjön tehát, aminek jönnie kell: előtte populistán bedobunk egy népszavazást a parlament taglétszámának csökkentéséről (hiába tiltakoztak neves szakértők, mint például Cristian Pîrvulescu), amely eltereli a figyelmet első madátumunk sekélységéről; a hármas vitában emlékeztetjük Crin Antonescut a felesége halálára; a döntő levezetését Robert Turcescura bízzuk (nagy volt akkor a titkosügynök-sűrűség azon a pódiumon!); nem árt egy kis diverzió a pszi-hadviseléssel, a popor szereti az ilyesmit, lila nyakkendők, lila láng; Bibliára tett kézzel megesküszünk, hogy azt a gyermeket nem a gyűrűs ujjunkkal és nem a füle mögött a polcon érintettük; ellenfelünknek a szemébe vágjuk, hogy nincs ismeretlen útja (bizony, a mogulnál tett éjszakai látogatást) – rutin és szakértelem a javából! Miután itthon mégis kikapunk a szavazáson (szegény Mircea Geoană savanyúan örül vélt győzelmének – nem erről volt szó!), működésbe hozzuk a STS-t, a Különleges Távközlési szolgálatot, Baconschi Párizsban gyorsasági világcsúcsot dönt a szavazóival, Adriean Videanu számolóbűvészbe megy át – és reggelre megvan a győzelem! Kihoztuk.

A második felfüggesztés – mintha tegnap lett volna. Megtáltosodik az Alkotmánybíróság, zsonlőrösködés a kvórummal, éjszakai beosonás és okirathamísítás, minden belefér. Mindent szabad, hiszen az alkotmányban nincs is benne a felfüggesztés (szegény hiszékeny Merkel asszony nem emlékezhetett 2007-re, akkor még benne volt), és most már Barroso elnök is őrködik. Hiszen puccs történt, le akarják fejezni az alkotmánybírókat, Antonescu és Ponta ki akarja engedni a börtönből Năstasét! (Újabban a puccs Abszurdisztánban népszavazás formáját ölti.) Mindegy, nem fogunk zöld asztalnál kuncsorogni, mindenki menjen el szavazni, védjük meg a demokráciát! Pardon, senki se menjen el szavazni, mert meg kell védeni a demokráciát. (És apropó – csak bizonyos tévéket szabad nézni!) A kvórum olyan, mint az idő: nekünk dolgozik. Aztán mégis: egy kis bibi. 7,5 millió menesztő szavazat, ha levonjuk belőle a kétmillió csalást, még mindig marad 5,5 millió – a nép szemmel láthatóan nem akar minket. Nem baj, van még, aki akar. Maradunk. Akkor is, ha minden ballépésünkben ott érik, növekszik a végzetünk. Maradunk, mert maradunk.

Most már azonban mennie kell, s rövidesen az is kiderül, hogy hova. A jobboldal élére – vagy a börtönbe. Lehet fogadni. Ami még sokáig tovább él: egy vakmerő szélhámos képe. Egészen egyszerűen egy nem legitim címbitorlóé. Ám ismerje el, aki akarja – én nem ismerem el. Nekem nem volt soha az elnököm.

PS. Régóta hadakozom üresjáratban a sajtóba beépített ügynökök ellen is. Aki most azzal vádol, hogy Turcescu ezredessel kapcsolatban utólag könnyen okoskodom, megkérem, olvassa el augusztus 9-i bejegyzésemet egy olyan cikk alatt, amely éppen diverziós működése közben mutatja be a nyomorultat.