Magyarországon időnként igen furcsán viszonyulnak a nemzetiségi kérdéshez. Így például az anyaországba áttelepült (tökmagyar) erdélyiek, vagy pedig a magyarországi zsibvásárokon apró-cseprő holmikat áruló székelyek már megszokhatták, hogy ott ők a románok. (Csak igen kevesen akadnak közöttük, akik ezt még rosszabb néven veszik, mint a romániai lemagyarozást, vagy a bozgorozást, netán a banghinázást).

A „románozás” azért is érdekes, mivel a magyarországiak pontosan tudják, hogy akivel szemben állnak, az magyar, és nem egy esetben talán még szebben, helyesebben és árnyaltabban is beszéli a magyar nyelvet, mint ők.

A Magyarországon élő románokat viszont teljes mértékben magyarnak tartják – és a románok sem nagyon korrigálják mindezt; legfeljebb a választási etnobiznisz alkalmával emlékeznek vissza román származásukra.

Aztán ott vannak a cigányok. Magyarországon – főleg az ország északkeleti felében – kifejezetten utálják őket. Ez az országrész a Jobbik és a szélsőséges, paramilitáris alakulatok vadászterülete, ahol a gyűlölködés már gyilkosságokba is torkollik. Nem véletlen, hogy a Jobbik elnöke, Vona Gábor éppen Heves megyei székhelyén, Egerben jelöltette magát a parlamenti választásokon, és igen sok baloldali szavazó kényszerült arra, hogy a szocialisták esélytelen jelöltje helyett a Fidesz emberére szavazzon, csakhogy megmentse a megyét a Jobbik uralmától.

Persze, a romák Romániában sem örvendenek túlzott népszerűségnek, és a kilencvenes évek elején itt is tettlegességig és gyilkosságig fajult a konfliktus. Azzal is tisztában vagyok, hogy romániai vonatkozásban a romák mindenekelőtt a Székelyföldön a legnépszerűtlenebbek. Ditrói ismerőseimtől tudom például, hogy a nyolcezres lélekszámú nagyközség lakói azzal dicsekednek: a településen nincs egyetlen nincs cigány sem.

Magyarországon a romagyűlölet odáig vezetett, hogy vannak helységek – egyelőre még csak falvak, községek – amelyeknél a település neve előtt még egy tábla díszeleg a felirattal: „Magyar falu”. Eleinte ezt sehogyan sem értettem: ugyan biza, milyen falu legyen Magyarországon, ha nem magyar? Aztán megmagyarázták. A „magyar faluban” nincs cigány.

Lám-lám, így lehet szépítően (és hivatalosan?) cigányozni. Nemrég napilapban is olvastam egy kis „enyhítő cigányozást”: „a hivatásszerűen segélyből élők”. Az eufemisztikus cigányozás tárháza kimeríthetetlen, sebtiben én is kitaláltam egy kis sziporkát: színes fémgyűjtők.

A zsidók esetében a jelenlegi kormány által Ázsia felé vonultatott Magyarország azonban lépést tart az európai retrodivattal: ma már csak az számít antiszemitának, aki túl sokat zsidóz, és a legjobb társaságban is vannak, akik a zsidó szó hallatán elhúzzák a szájukat. Az is igaz, hogy „Keresztény falu” feliratú táblát még nem láttam (az „árja” szót pedig lejáratták Hitlerék).

A nemzeti kivagyiság ismételt fellángolásának idején az ember már csak a sokak által hagyományosnak mondott józan magyar észben bízhat, és reménykedhet abban, hogy a rossz példa nem lesz ragadós; és nem lesznek majd magyar városok, magyar megyék. És azt sem érjük meg, hogy a magyar határok mellett ott áll a felirat: „Magyar ország”.

Ahonnan mindenki másnak tisztulnia kell.