Azzal feküdtem, hogy Pintérrel már nem tolódik többé a magyar válogatott, és arra ébredtem, hogy Skócia mégsem lesz független. Pedig nagyon vártak erre az orosz szakadárok, katalánok, erdélyiek, vajdaságiak. Hogy talán az ő ügyüket is előmozdíthatja a várva-várt fejlemény. Csakhogy erre talán akkor nyílna valódi esély, ha sikerülne olyan viszonyt kidolgozni, amilyen a jelenlegi skót-angol kapcsolatokat jellemzi. Pedig ők is messziről indultak, s most nem akarok a Mel Gibson-féle romantikával jönni, pedig ahogy ő tudta elhajítani a kardot William Wallace bőrében...

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy amíg nem két egyenlő fél ül le a tárgyalóasztalhoz, amíg nem alakul ki a felek között olyan légkör, hogy egy ilyen népszavazás egyáltalán kiírhatóvá váljon, addig nem nagyon reménykedhetünk áttörésben. Márpedig ahogy a román-magyar viszonyt elnézem, ettől még mi is Wallace-i távolságokra vagyunk. Gyanakvás és rövidlátás itt, kicsinyesség és bosszúvágy amott. És ezekből csak újra a sérelem nő az égig.

Persze nem könnyű meglelni azt az erdélyi politikust, aki egyszerre tudná magába olvasztani a kurucot és labancot, Kossuthot és Deákot, de ahogy innen (és onnan is) látom és láttam, nem is nagyon próbálkozunk. Ha nálunk valaki túl higgadtan lépdel előre, s olykor visszafelé is, akkor máris árulóvá lesz, ha meg túl erőteljesen tör a célok felé, akkor viszont mindenki hülyének nézi. És joggal: mert szinte nekünk is fáj, ahogy nekifut a falnak.

De ha már itt tartunk, egykor volt partiumiként és kolozsváriként is többször kértem a székelyföldi autonómiáért küzdőket, hogy mondják már el, hogy ránk ez majd hogyan hat. Miközben természetesen támogatjuk az ügyet és drukkolunk nekik. Költözzünk Székelyföldre – jött a talán cinikus, talán bölcs válasz. Mert azt a rezervátumot még meg lehet menteni. Azt nem tudom, hogy e tekintetben finomodott-e az álláspont, s van már terv a szórványban élők „megmentésére” is, de azt hiszem, hogy épp ez a köldöknéző, csak „nekünk legyen jó” szemlélet sodor a legtávolabb egy skót referendumhoz hasonló népszavazás kiírásának kivívásához.

Addig meg maradunk a székely szarta a magyart, meg a táposok elnevezésben tükröződő önhitt acélosságnál, ami néha jó, mert miért ne nevethetnénk ki magunkat kürtős kalácsot majszolva, ugyanakkor mégis jelzi, miért talál oly nehezen hathatós társra céljai elérésében a székely reálpolitika. Bár egyesek szerint ez utóbbi épp annyira létező és intenzív valami, mint a francia partizánok bátorsága vagy az angol konyha örömei.

Nem tudom, mikor vihetem majd el a gyerekeimet az autonóm és gazdaságilag erős székelyföldre, pláne hogy még gyerekeim sincsenek, de talán megérem egyszer. Ahogy azt is, hogy egy napon a magyar válogatott is kijut majd valamilyen világversenyre. Bár tudom, vigyázzon az ember azzal, hogy mit kíván és miről álmodik, mert az álom a valóságban pont olyan ijesztő lehet, mint fordítva. Hiszen mi lenne abban az öröm, ha nulla ponttal, gólzsákként szégyenülnénk meg egy hazai rendezésű EB-n (ennél jobb lehetőséget pillanatnyilag nem látok a kijutásra), vagy ha a kivívott székely önrendelkezés összeroppanna a széthúzó erők miatt, netán nem tudná fönntartani magát a kívánt mértékben? És ezzel csak azt akarom mondani, hogy igazából egy dologban hiszek: a lassú és megfontolt építkezésben. Abban, hogy akkor van értelme az álmodozásnak, ha az már tényleg csak hab a tortán, és nem akkor, amikor még a receptkönyvet sem találjuk.

Manósütödének nevezte egykori kollégám azt az időszakot, amikor egy lap elindítása előtt már igazi, de még meg nem jelenő lapszámokat állítottunk össze. Kislánya ugyanis, amikor vendégek jöttek hozzájuk, a fotel alá bújva a manósütődéből szedte elő és kínálta körbe a láthatatlan édességeket. Ám egy nap az édesapja valódi süteményeket rejtett a fotel alá. Talán így akart kedveskedni a lányának, ám ő jóízű nevetés helyett sokkot kapott. Hiszen ő pontosan tudta még, mi a képzelet és mi a valóság. Hogy hol vannak a határok. És a gyermeki lelke nem is akarta átlépni azokat. Meghagyta ezt a buta felnőtteknek.