Ritkán szoktam idézni, politikusoktól a legritkábban. Mivel a romániai magyarság és az autonómia tekintetében mindazt, ami egyszerű, igyekszünk túlmagyarázni, most az olvasók figyelmét mégis felhívnám néhány szerény mondatra, amelyeket Kelemen Hunor mondott el Csíkkozmáson. A kormányzás az emberekért, a közösségért van – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke a találkozón, amelyen Székelyföld közel hetven települése kapott támogatást a kormánytól új közösségi munkálatok megkezdésére vagy befejezésére. Majd hozzátette: a beruházások által könnyebb lesz az életünk, javulnak az emberek és a családok életkörülményei.

Két mondat, amelyekben ott tömörül a lényeg: a hétköznapok gondjain-bajain kell segíteni, mert ez szolgálja közvetlenül az egyének, a családok, a helyi közösségek érdekeit. Ha a helyi közösségek meg tudnak élni és jobban tudnak élni a saját szülőföldjükön, amennyiben létrejönnek mindazok a civilizációs feltételek, amelyek máshol már működőképesek, akkor egyre kevesebben hagyják el a gyönyörű, szeretett vidéket, ahol szüleik és nagyszüleik is éltek, és ahová bárhol és bármikor visszavágynak. Ha itthon is úgy tudunk élni mint külföldön, ha külföldre turistaként bármikor elutazhatunk, akkor ugyan miért mennénk el?

Megélhetés a szülőföldön a huszonegyedik század igényei szerint. Voltaképpen ez az itt- és itthonmaradásnak az alfája és ómegája, ezért kell igénybe venni minden olyan lehetőséget, amely ezt a célt szolgálja. Ez a konkrét, gyakorlati és kézzelfogható politika.

Természetesen létezik egy másik vonatkozás is: a jelképek, az érzelmek játéktere, de ha a mindennapoknak, a megélhetésnek, a földhöz kötődésnek a gyakorlati politikája hiányzik, és azt csupán nagyon jól hangzó, magasztos fogalmakkal próbálják helyettesíteni, akkor ez utóbbi egészen biztosan nem vezet eredményre. Alighanem az eltelt közel negyedszázadban a múltból már helyreállítottuk mindazt, ami helyreállítható (nem a magyar műemlékekre gondolok), az iskolák megnevezésénél a legtöbb településen már régóta elfelejtett személyiségek kerültek újból előtérbe, majd minden falu elkészítette a maga monográfiáját az egykori táj- és dülőnevekkel, több helyen újból megjelentek az egykori utcanevek, a népi hagyomány sokszáznyi néptánccsoportban és kézműves egyesületekben él tovább, a magyar történelmi egyházak templomait a Székelyföldön mindenhol felújították, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, az első és a második világháború emlékműveit mindenütt vagy felújították vagy újakat állítottak és ha nyitott szemmel járunk a Székelyföldön, észrevesszük azt is, hogy igen sok régi házat helyrehoztak, rengeteg új házat építettek, a közutak jelentős részén már csak emlék az egykori gödör-kerülgetés, a személygépkocsi-park annyira megújult, hogy régi Daciát már csak nagyítóval lehet találni, nincsen falu kábeltévé és alig van falu mobil-elérhetőség, közvetve világháló nélkül. A mezőgazdasági gépek – ha nem is legújabbak – majd mindenütt előre törtek, a piacgazdaság ha lassan is, de magával hozza a nagyobb mezőgazdasági területek kialakítását. És azt is észre kell vennünk: bizony, már nem szekerekről szállnak le, hanem autókból szállnak ki a szénacsinálók, sőt mi több, egyre több helyen kezdődött el – és van ahol önerőből – a mezőkre, a domboldalara vezető utak aszfaltozása, azaz annak a csírái, amit mindeddig csak a nyugat-európai országokban láttunk. És közben sportcsarnokok jelentek meg a falusi iskolák mellett is, új uszodákban gyermekek százai tanulnak meg szabályosan úszni olyan helyeken, ahol mineddig ez ismeretlen volt, egykori művelődési otthonok újultak meg, nincs már temető ravatalozó nélkül, a víz és a gáz eljutott olyan eldugott településekre is, ahol gondolni sem mertek rá.

Nem győzelmi jelentést írok, hanem a változásokat rögzítem, igazolva, hogy a politikának továbbra is a gyakorlati, kézzelfogható jelent és a jövőt kell szolgálnia. A székely gyermekeket iskolákba vívő iskolabuszok jóval többet érnek bármiféle siránkozásnál.

Persze mindennek megvan a maga helye és a maga ideje. De ennek az időnek egyre inkább a jelent és a jövőt kell szolgálnia, hiszen amelyik közösség erős és versenyképes marad, az életre van itélve.