Nine eleven – hallom gyakran a mindenféle CSI-okban meg NCIS-ekben, melyeket agymosásilag vagy inkább -vasalásilag nézek. A Mac Taylor nevű CSI-os főnyomozó felesége nine elevenben vesztette életét. A nine eleven egy ország alapmítosza lett. Pusztító alapmítosz, de ettől nem kevésbé erős, sőt.

Valamilyen anyagot kellett megírnom, reggel kilencre odamentem hát az amerikai nagykövetséghez. Akkoriban a Népszabadság, pontosabban Méray Tibor ösztöndíjasaként tartózkodtam Pesten. Valahol Vajdahunyad vára körül volt, úgy emlékszem, s az épület kongott az ürességtől. Nem értettem. Ha egyszer van itt valami, hol vannak a résztvevők meg a közönség? Ha nincsenek itt, mi lesz?

Mindegy, ha nincsenek, nincsenek, hazamentem. Délután Majoros Sándorral interjúztam, s a fotós lánnyal meg vele a Battyhány téren találkoztunk. „Akkor is beszélgetünk, ha volt, ami volt?”, kérdezte Majoros. Nem értettem, mi volt. Aztán kiderült.

Illetve dehogy derült ki. A tények arra jók, hogy reagáljanak rájuk, kétségbe vonják, valamilyen elbeszélés részévé tegyék őket. Susan Sontag, Habermas, Derrida azonnal reagáltak, és Sontag a maga színpadias gondolkodásával rögtön Amerikát hibáztatta. Talán igaza lehetett, de számára sokkal fontosabb volt, hogy rá figyeljenek, miközben a nine elevenről beszélnek. Amerika megérdemelte, zúgta ő, s ezen zúdultak fel mások. Amerika nem érdemelte meg, Amerika a golyóbis őrző-védője, ezért nem lesz többé világháború – nyilatkozta egyszer a maga nem kevésbé színpadias gondolkodásával Neagu Djuvara, a román történetírás doyenje. A terrorista szervezetek mindenféle felvételeket küldözgettek, az összeesküvés-elméletek szerint viszont nem is a terroristák robbantottak.

Akárhogy is, a gonosz csodálatosan működött: onnan támadott, ahonnan senki nem számított rá. Még egyszer nem tudja megtenni talán, de akkor tökéletesen kitervelte a merényletet. Amerika minden szabadságával együtt a legzordabb ellenőrzést vezette be minden látogató ellen – tökéletesen érthető, ám nem kevésbé zavaró és zaklató módon.

Ha arra gondolok, hogy egy nagyhatalom óhatatlanul arrogáns, lekezelő, és ilyen értelemben pusztító, akkor Amerika tényleg megérdemelte. De mi az az Amerika? Ha puszta címke lenne, akkor semmi gondom nem lenne az előbbi igével. De hát 2752 ember lelte halálát, és nyilván sokkal több ember élete ingott meg vagy ment tönkre végleg. A szeretetet nem könnyű elveszíteni, és nem könnyű megküzdeni a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdésekkel. Ha vele megyek, ha nem engedem el, ha végre engedek a rábeszélésének, ha nem veszünk össze éppen aznap reggel, ha…

Így a „megérdemelte” cinikussá változik, valamivé, ami nem az én dolgom. Nem az én dolgom, hogy emberek haláláról döntsek. Hogy akár egyetlen emberéről. Az egyik részem szívesen venné, ha Putyin nem lenne többé. A másik részem tudja valamiképpen, hogy még ehhez sincs joga. A keresztyénség nem vélemény kérdése. Ezt csak olyanok hihetik, akik beszélnek róla, de valójában soha életükben nem gyakorolták.

Mac Taylor feleségét sajnálom, és magát Mac Taylort nem kevésbé.