Enyhén szólva nem vagyok híve az autonómiáról szóló vitáknak. Leginkább azért, mert bár sokat beszélnek róla, még mindig nem tudom, mi(lyen) az, képtelen vagyok magam előtt látni, a maga működő valóságában, a romániai magyar autonómiát. Márpedig én úgy vagyok vele, hogy amiben hinnem kell, azt először el kell tudnom legalább képzelni. Ezért sok mindenben nem hiszek. Belenézek a különféle leírásokba, összehasonlításokba, s máris jön a kétely, jönnek a kritikus ellenérvek, amelyeket az ördög művének tekintenék, ha nem lennének kétségeim az ördög létezését illetően is. (Bár a műve tekintélyes.)

Tudom, dilettáns dilemma ez, kissé álnaiv is eretnekségében a lendületes áhítat közepette, ám ugyanakkor felszabadultságot is érzek, miután így, egy szuszra bevallottam. Mintha egy jóságos pszichiáternél jártam volna, aki arra kért, beszéljem ki nyugodtan, ő majd az összefüggéseket kielemzi és lehetőleg tanácsokkal is ellát. (Meggyőződésem, hogy politikusoknak és véleményformálóknak egyre inkább szükségük van elmeorvosra.)

Aki pedig erre azt mondja, hogy a pszichiáter nem foglalkozik, ne foglalkozzék ilyesmivel, felhívom a figyelmét egy jeles dolgozatra. A határon túli magyarok sorsát értően figyelő budapesti MÚOSZ-os kolléga küldte el meleg ajánlással Hunčík Péter Dél-Szlovákiában, Dunaszerdahelyen élő író és pszichiáter eszmefuttatását arról, hogy „az autonómia jelenti-e a megoldást a (szlovákiai) magyarság problémáira?” (Már a kérdés provokatív – előfordulhat, hogy nem?)

Hunčík Péter abból indul ki, hogy „az autonómia alkalmazása egy adott országban csak a többségi nemzettel együttműködve lehetséges”. Folytatja: „És itt van a kutya elásva. Mert jól tudjuk, hogy a szlovákok nagy része úgy van az autonómiával, mint ördög a szenteltvízzel.” (Hát még a románok nagy része! – kapjuk fel a fejünket.)

Az autonómiáról – amely „az etnikai kisebbségek megmaradásának egyik nagyon fontos eszköze” – csakis kormányzati helyzetből és csakis profi módon elkészített tervekkel szabad tárgyalni. Ha pusztán beszélünk róla, és minél többet beszélünk róla üresben, a „tragikus magasugró” helyzetébe kerülünk. A metaforát szerzőnk Paul Watzlawick osztrák-amerikai pszichológus A helyzet reménytelen, de nem súlyos című könyvéből veszi: „Amikor ellenzékbe kerültünk, azonnal jött az autonómia. Persze a politikusaink azt is jól tudják, hogy nemcsak a szlovákok, hanem a magyarok érzéseit is jól fel lehet kavarni az autonómia említésével. Ezért használják oly gyakran a ’tragikus magasugró’ taktikáját. A dolog lényege, hogy van egy magasugró, akinek 180 centiméter az egyéni rekordja. Miután megugrotta ezt a magasságot, azonnal 247 centire teteti a lécet. Ezt a magasságot természetesen nem tudja megugorni, azt viszont jól tudja, hogy a közönség egy részét lázba lehet hozni három sikertelen ugrással is. (...) A józan ész azt diktálná, hogy a 180 centi után 181 centi jön, ám a tragikus magasugró nem a centikkel akar küszködni. Ő a dicsőséges bukásra vágyik, mégpedig a teljesíthetetlen magasságon. Csakhogy a 247 centis magasságon tett kísérlet kizárólag saját tehetetlenségének a bizonyítéka. Nem a kegyetlen világ tette túl magasra a lécet. A magasugró bukott meg, mégpedig önismeretből.” (Az önismeret hiánya sok kudarcot okoz a mindennapokban.)

Hunčík Péter következtetése: „Véleményem szerint az autonómia nem panácea, vagyis nem old meg minden problémát. Sokszor csak arra jó, hogy konzerválja a rossz állapotot. Mert az igazi probléma az, hogy miként viszonyul az egyén saját nemzetéhez és megmaradásához.” Ezzel kezdődik eszmefuttatásának érdemi része. Kérem az olvasót, olvassa el „eredetiben”, vagyis a teljes formájában, ahogyan a pozsonyi Új Szóban megjelent. Merész, előítéletmentes, felszabadító, bár kicsengésében nem túl derűlátó fejtegetés. És akkor itt az alkalom, hogy Hunčík Péter irodalmi és szakmai munkásságát jobban megismerje a közönségünk is. (Annál is inkább, mivel érdekes és összetett személyiség, aki – a Wikipédián olvasom  – gazdag, fordulatos élete során 1990-ben dolgozott Václav Havel tanácsadójaként is.)

Természetesen a két őshonos kényszerkisebbség, a szlovákiai és a romániai magyarság az önrendelkezés szempontjából is jónéhány dologban különbözik egymástól. A székelyföldi autonómiatörekvések érdemi, konstruktív elemzését – önismereti összefüggésben és főleg gyakorlati vonatkozásaiban – csíkszeredai állandó munkatársunk, Székedi Ferenc végzi rendszeresen, a jegyzeteiből kirajzolódó kép közel esik Hunčík Péter szemléletéhez. A fő kérdés valóban az, hogy miként viszonyul az egyén saját nemzetéhez és megmaradásához. A kultúrájához, a nyelvéhez, a valósághoz, a munkához. (A többi inkább a politikusok dolga.)

Tudom, hogy a szlovákiai Híd már egy éve bemutatta magyar nemzetpolitikai vízióját: kulturális és oktatási autonómiát javasolva, területit nem. („A magyarlakta régió szétaprózottsága miatt jelenleg nem tűnik adekvát megoldásnak.” Íme, az egyik leglényegesebb különbség.) Romániában hamarosan nyilvánosságra kerül a jogszabály tervezetének RMDSZ által vállalt, végleges változata, amely teljesebb körű önrendelkezést indítványoz. Jómagam már a jelzett kételyeim eloszlatása reményében is alig várom – végre megismerjük, végre egyértelművé válnak fogalmak, tételek, célkitűzések! Végre lesz, amiről érdemben vitázni! (Még ha nem tudom is pontosan, hogy kivel.)

Nem ismerem Bugárék programtervezetének fogadtatását. A miénkét láttuk a napokban. Elsősorban a Hotnews újabb diverziós kiszivárogtatása vet fel kérdéseket. A több magyar médium által is „mérvadónak” tekintett és unos-untalan idézett portált – többek között az Evenimentul zilei és az Adevărul kormányellenes szócsövekkel együtt – kezdettől fogva gyanakvással figyeltem. Az RMDSZ autonómia-tervezetéből közölt részletek beállítása arra figyelmeztet, hogy milyen messzire lehet elmenni a jelenlegi bonyolult körülmények, térségi problémák közepette a konfliktusok kiélezésében. Rettenetes lenne, ha dédelgetett autonómiánkat eszközként használnák egy magasabb szintű politikai, esetleg geopolitikai harcban, amelynek mindnyájan járulékos áldozataivá válhatnánk. Közösségünknek meg kell értenie, hogy érdekvédelmi szervezetünknek ebben a helyzetben mennyire nehéz egyensúlyoznia, és mennyire lényegbevágó óvatos politikát folytatnia. (Példásan gyors volt az RMDSZ reagálása.)

Lehetetlen észre nem venni – lásd a Hotnews cikkírójának kajánkodó megállapítását, amely szerint „az RMDSZ aligha maradhat kormányon” –, hogy a diverzió célja a magyarok kiszorítása, a kormány meggyengítése és politikai instabilitás keltése, ami az ellenőrizetlen erőszervezetek és a zavarosban halászó politikusok előtt nyitná meg a teret. (Reményt adva legmagasabb szintű korrupciós ügyek további eltussolására.)

Meglepetésre a cikkíró fő jóslata – „az autonómiatervezet hisztérikus vitát vált majd ki a román politikában, és a nacionalista szavazótáborral rendelkező kormányzó szociáldemokraták igyekeznek majd minél élesebben elhatárolódni az RMDSZ-től” – nem vált be. (Egyelőre, kopogjuk le.) Ebben a miniszterelnök szerzett érdemeket, aki (amellett, hogy feltehetően visszafogta pártja nacionalistább tagjainak helyzetkihasználási ingerenciáját) nyilvánosan megmagyarázta: demokráciában élünk, mindenki kifejezésre juttathatja politikai meggyőződését és óhajait, persze amíg az alkotmány nem engedi meg, az autonómia gyakorlatba ültetésének nincs esélye. (Ez utóbbi kérdésben ugyanígy nyilatkozott nemrég Kelemen Hunor szövetségi elnök is.)

Némi feltűnést keltett hevességével egy másik, primitívebb viszonyulás a B1 tévé ismert eszelősétől. Indulatkitörése az ösztönvilágba visz, és arra apellál. Nem kell eltúlozni a jelentőségét, nem fogható a fentebb említett bujtogatáshoz, de nem is veszélytelen, mert jelzi a hétköznapi fasizmus „potenciálját”. (A jelenségre rovatunkban visszatérünk.)

Nyilvánvaló, hogy az elnökválasztásig a kedélyek nem csillapodnak, mindkét nagy tábor – akár úgy vesszük, hogy jobboldal és baloldal, akár úgy, hogy böszisták és antiböszisták – mindent bevet. Mi foglalkozzunk racionálisan a magunk ügyeivel, egyénként is, közösségként is. Mint eddig is, dolgos hétköznapokkal alapozzuk meg ünnepnapjainkat. (Mert jönnek, lesznek majd azok is.) 

Utószó szeptember 8-án

Cikkemben nem tartottam érdemesnek kitérni Monica Macovei elnökjelölt eszement „vádjaira”, miszerint „akik most székely autonómiáról beszélnek, azok Moszkva játszmáját segítik”. A zavaros múltú hölgy, aki többet ártott az országnak és külön a magyarságnak, mint bármelyik román politikus, különös szálakkal kötődik a titkosszolgálatokhoz. Volt tanácsosa korábban is jeleskedett adatok, sztenogramok, dokumentumok kiszivárogtatásában a Hotnews portál segítségével. Most ugyanezt tette az RMDSZ autonómia-tervezetével. Mindezeket nem említeném fel, ha nem ma olvasom az MTI tegnap délutáni közleményében Monica Macovei nyilatkozatával kapcsolatban, hogy: „A Hotnews publicistái – egy idén alakult londoni elemzőcsoport állítólagos tanulmányára hivatkozva – azt sugallják: az orosz titkosszolgálatok vélhetően együttműködnek a romániai magyar vezetőkkel annak érdekében, hogy Romániának belső gondot okozzanak.” Véleményem szerint ez a súlyos vád, ez a durva inszinuáció, veszélyes rágalom túllép minden elfogadható mértéken.