Jár így az iparos – mondogatták a szakik a hajdani Encsel Mór gépgyárban, egy-egy melléfogás alkalmával.

A múlt hónapi szövegemmel én is megjártam, mert úgy akartam megvédeni az erdőket, hogy nem szorulnak védelemre. A melléfogás: megírás előtt nem konzultáltam egy szakértővel. A cikk megjelenése után Dani bá’ kezelésbe vett, és elmagyarázta, hogy a tévé meg a sajtó túl nagy habot ver az erdőirtásokból, ugyanis 1990-től egyik évben sem vágtak ki többet az éves gyarapodásnál. Számokat is mondott, s meggyőzött arról, hogy nem olyan tragikus helyzet, továbbá: a rönkszállítók nem a nyugati határ felé mennek, hanem Szászsebesre, ahol egy új, méretes fafeldolgozó üzemben dolgozzák fel az anyagot. Az egyik hátránya ennek a fabiznisznek, hogy a vidéki kis gatterek bezárnak. A tulajdonos nem károsodik ugyan, mert a rönköt jól el tudja adni, a fűrészüzem eddigi alkalmazottai viszont a munkanélküliek seregét gyarapítják. S országos szinten ez már igen szép szám, több tízezres nagyságrendű.

A kivágott fa pótlására viszont oda kell figyelni. Egyre sürgetőbb a megújuló energiaforrások feltárása, mert ha az orosz medve ráül a gázcsapra, akkor az energiafűz kelendőbb lesz a póréhagymánál.

Az esetből levonom a tanulságokat, s megpróbálok alaposabb cikkeket írni – mea culpa, mea maxima culpa. A magam ásta gödör, amibe beleestem, a januári cikkem volt, amelyben az olvasottságot hiányoltam, mondván: „Régóta gyanítom, hogy a civil mozgalmak kebelébe csak dacos, konok, makacs, önfejű, csökönyös népek tömörülnek, akiknek mértéktelen az önbizalmuk, pedig nincs más bajuk: csak nem olvastak eleget.” – Másképp fogalmazva: gyakran még a kormányzati tisztviselőknél is bunkóbbak.

Az utóbbi néhány hónap terméséből két civil véleményt ragadnék ki.

Tóni azt írja: „A helyi rendőrség ahelyett, hogy a tolvajok után rohangászna, a galambokat etető[személye]ket bünteti” (Vásárhelyi Hírlap, aug. 12.). A rendőrség szóvivője nem válaszolt, mert nyilvánvaló, hogy ők is a könnyebb felét fogják meg a melónak. A tolvajokat – ha sikerül egyet-kettőt lefülelni – egy nap múlva amúgy is kiengedik, így hiába kapdossák el őket. Legközelebb majd a rendőrök írnak cikket, hogy szigorúbb törvények kellenek, mert nagy a lazaság, a gumibot is megpókhálósodott, mert nem szabad használni.

Tóni példának hozza föl Rómát, Velencét, Madridot, ahol a turisták túlsúlyosra etetik a „szegény békeküldötteket”. Arról nem tud, hogy e városok művészettörténész hallgatói az idők folyamán már húsz doktori tézist írtak ’a galambfos romboló hatása az épületekre és szobrokra’ témában. Mivel ők mégis csak konyítanak valamit a témához – ha már doktoráltak –, sikerült elérniük, hogy e városok vezetősége az épületeket és szobrokat galambriasztókkal szerelje föl, távlati terveikben pedig a műanyag gépgalambok bevezetése szerepel. Mert a turisták kedvét is keresni kell, tekintve, hogy ők hozzák a zsozsót. Nehéz ügy, na!

Júliusban az egyik dacos asszonycsoport a marosvásárhelyi vár melletti parkosított rész ügyében rendezett villámcsődületet. (Vásárhelyi Hírlap, júl. 7.) A vár előtti tér „tönkretétele” és a Rákóczi-lépcső lefestése ellen tiltakoztak. Úgymond „a múlt értékeiért” szálltak síkra.

A vár melletti dombocskán nagyon sok szép fa volt, azokat kivágták – így a tüntetők –, s ezáltal irtózatos kár érte a város dolgos, oxigénre éhes népét. Így pusztulnak el a múlt értékei – vélik Harci Manci barátnői. (Ráadásul a kúszófenyőket is kiirtották, pedig azok a hontalan alkoholistáknak nyújtottak védelmet, nyughelyet és megkönnyebbülési lehetőséget. Így a kosz és a trágya is eltakaradodott a várfal mellől.)

Azt sem tartják helyesnek, hogy az eddigi fű helyére gyeptéglákat tettek, „természetesen az adófizetők pénzéből”. Ha jól figyeltem a helyi napisajtót, akkor a vár és környékének restaurálási munkálatait EU-s pénzekből sikerült finanszírozni.

„Az sem helyénvaló, hogy pódiumot készítettek az esküvői násznépnek, hogy ott nyugodtan fényképeket készíthessenek”. Nosza. Eddig a menyasszony a dombocska közepéig libegett föl (hogy véletlenül a cipő sarka vagy a bokája, jaj, istenem), most pedig a munkavédelmi előírások betartásával készíthetnek emlékképeket. Akik pedig ragaszkodnak a természetes környezethez és a múlt értékeihez, azok az orvosegyetem alatti parkba mennek fényképeződni, ott ugyanis az alkoholista hontalanok által kreált miliő még háborítatlan: törött lépcsők, szétvert padok, szemét, kakabűz.

E derék civil csapat vélhetőleg a „múlt értékei” közé sorolná a hajdani Transylvania szállóba bekérezkedett színházat is, amelyről a kortársak csak az orrukra borított kölnivizes zsebkendő alól nyilatkoztak: „Kell-e ennél szebb bizonyíték [az épület] alkalmatlansága mellett? Árnyékszék közelében van, s annak illatával sokszor szédülésig tele. A szállóvendégek nem valami kapós pongyolája és a szemérmetlen szobalányok is zavarják néha a folyosóra kiszállt közönséget. Szellőztetésről sincs kellőleg gondoskodva; fülledt, forró levegője olykor az ájulásig kínozza – különösen a nőket.” (Székely Lapok, 1899. aug. 20.)

Jó reggelt, Vásárhely! Nyissatok ablakot, zavarjátok el a galambokat meg a dacos civileket! És válasszatok szakértőket a városi tanácsba!