Adrian Năstase az 1989-es fordulat utáni Románia legfelkészültebb politikusa. Civilben nemzetközi jogász, egyetemi tanár, a jogtudományok doktora. Valamennyi köztisztségében – parlamenti képviselő, külügyminiszter (1990 – 1992), a képviselőház elnöke (1992 – 1996, 2004 – 2006), pártelnök, miniszterelnök (2000 – 2004) – eredményesen működött, mind a NATO-, mind az EU-csatlakozásban meghatározó szerepe volt. Kétségtelenül a külföldön legnagyobb tekintélynek örvendő román politikus volt, talán maradt is; közvetlenül az Európai Bizottság elnökévé való megválasztása előtt Jean-Claude Juncker is elismeréssel beszélt róla. Egyelőre nem tudni, mostani szabadulásában közrejátszott-e külföldi befolyás.

Adrian Năstase miniszterelnöksége idején az RMDSZ partnere volt a Szociáldemokrata Pártnak, évről évre megújított megállapodások alapján támogatta a parlamentben. „Azzal kezdtük, hogy elfogadtattuk a helyi közigazgatási törvény módosítását, és a húszszázalékos nyelvhasználatot nemcsak törvénybe foglaltuk, hanem érvényesítettük is. Ebből is kiderült, hogy ők elég jól kormányoztak, tudtak szervezni, és értettek a közigazgatáshoz. Nem is volt nekik olyan nehéz persze, mert az egyszínű kormány volt” – mondta 2005 augusztusának végén erről az időszakról Markó Béla akkori szövetségi elnök. Az eredmények közé tartozik az is, hogy a kormány támogatásának köszönhetően az addiginál több pénzt lehetett szerezni önkormányzatainknak az infrastruktúra fejlesztésére, vagy például elindult a folyamat, amelynek a végén magyarrá vált a marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskola... Markó hozzátette: „Fontos négy esztendő volt, sokat vitáztunk, sok konfliktusunk volt, én azt gondolom, hogy a velünk való együttműködés a Szociáldemokrata Pártnak is sokat számított, mert a reformtörekvéseket erősítettük föl ebben a pártban, amelyben továbbra is ott voltak a nacionalisták.” Ugyanabban a könyvben (amelyet mind gyakrabban veszek elő, sokkal tartalmasabb, mint egyesek gondolják) Markó elismeri: „Adrian Năstaséval általában jól együtt tudtunk dolgozni, úgy tűnt, valóban meg akarja reformálni a saját pártját, és azon is elég következetesen dolgozott, hogy Romániát külpolitikailag a nemzetközi fórumokon minél jobban elfogadtassa. Végül is nem volt rossz annak a kormánynak a külpolitikája.”

Năstase akkor került bajba, amikor – máig gyanús körülmények között – elvesztette az elnökválasztást, s utána rögtön megindult ellene a kivizsgálás. 2004-ben az egyik ellenfeleként elhíresült véleményformáló szerint is: Adrian Năstase a „zöld asztalnál” veszített. Ezen jómagam külső beavatkozást értek. Az első fordulót simán megnyerte, ekkor még a magyarok többsége rá szavazott, a felmérések a második forduló előtt is őt mutatták győztesnek, nagyjából 51 százalék – 49 százalék arányban. Aztán a választás napján 50-50 százalék lett belőle, ellenfele pedig államfőnek nyilvánította magát, és azzal fenyegetőzött, hogy ha nem ismerik el a győzelmét, utcára viszi a tömegeket. (Miután a két forduló között lebuzizta és hasonló módszerekkel támadta a politikai korrektségére kényes kormányfőt. Öt évre rá, 2009-ben pedig egyértelmű választási csalás nyomán mandátumot ismételt. Így írták az utóbbi tíz év történelmét a hamis látszatok országában.)

De hát nem Năstase „legyőzője” most az érdekes, hanem ő maga. Ha főleg az államelnök-párti propaganda szemszögéből is, az azóta történteket mindenki ismeri. És mindenkinek megvan róluk a véleménye. Alulírottnak is.

Sokan azok közül, akik miniszterelnöksége idején felróttuk Adrian Năstasének hatalmi gőgjét, korrupcióját, a kiskirályainak adott szabadrablási jogot, most rémülten látjuk, hogy vele szemben, aki legalább értett a kormányzáshoz, a „mostaniak”, élükön a játékos elnökkel nem csupán inkompetensek, de jóval korruptabbak is – maffiákkal szövetkeznek, tönkretették az országot, és az ügyészállamban meghonosították a politikai lehallgatások, dossziék és perek terrorját. (Nem hiszek abban a teóriában, hogy a nép azért nem dolgozik, hogy az urainak kevesebb legyen mit ellopniuk.)

A volt kormányfő, amikor a börtönből kijövet nem csak az ellenfeleit, de a híveit is meggondolkoztató nyilatkozatot tett, nemmel válaszolt arra az újságírói kérdésre, hogy üzen-e valamit az államelnöknek. Egy tétova pillanat után azonban visszakérdezett: „Úgy érti, a börtönkörülményekről?”

Persze van benne túlzás pusztán politikai áldozatnak beállítani magát – legfeljebb, ha a CEDO majd felmenti... (Akkor láss túlrehabilitálást!)

Külön elemzést érdemelne azonban, hogy a frissen szabadult, kötöttségektől immár mentes Adrian Năstase véleményeivel, tanácsaival, esetleg kapcsolatai révén hogyan fogja majd, ha egyáltalán akarja, befolyásolni az elnökválasztást.

Viszont mindezen túlmenően szerepe lehet a modern szociáldemokrácia elvi kérdéseinek tisztázásában. Idéztem már cikkeimben a 2004-es budapesti Haladó Kormányzás konferenciát, amelyen az európai haladó baloldal egyértelműen az EU bővítése mellett tette le a voksát. Azon a megbeszélésen Adrian Năstase közvetlenül Tony Blair brit miniszterelnök előtt beszélt, és az elméleti szempontból legerősebb beszédet mondta el. A felszólalók egyetértettek abban: ha a baloldal érvényesülni akar, meg kell újulnia – utóbb bebizonyosodott, hogy ez vagy nem történt meg, vagy önmagában nem mindenhol elég.

Valószínűtlen, hogy Adrian Năstase fejéből a börtönbüntetés kiverte a szociáldemokráciát. Hogy például hirtelen elkezd a néppártisággal kacérkodni. Mivel nem követem figyelemmel a baloldal vívódásait, fogalmam sincs, hol tartanak, s például mi lett Tony Blair „harmadik útjával”. (Az említett konferencia elméleti kérdésekkel foglalkozó megbeszélés-sorozatán a sztárfelszólaló Anthony Giddens volt, akinek A harmadik út című könyve a Blair-féle irányzat Bibliája. A neves szociológus az esélyegyenlőség megteremtését állította a baloldal programjának középpontjába, feladatként a szegénység elleni harcot, az oktatás színvonalának emelését, a jóléti rendszer reformját és a társadalmi kohéziót – igen, tíz évvel ezelőtt, a kisebbségek, bevándorlók helyzetének rendezését – jelölte ki fő feladatként.)

Năstase egyelőre a szabadságba, a civil életbe tért vissza. Ha majd az aktív politikába is visszatér, s tisztséget vállal, az nagyon magas tisztség lesz. És majd elválik, hogy a megpróbáltatások bölcsebbé tették-e, vagy a kreativitásnál erősebb benne a bosszúvágy. Mindenesetre az egyedüli román politikusnak tűnik, akiben megvan az önkorlátozás képessége.

De ha már Tony Blairt, a századvég nemzetközi baloldalának Bill Clinton mellett legnagyobb politikusát említettem, jó lenne, ha a vezetők színezettől függetlenül – tehát a mi magyar vezetőink is – szem előtt tartanák a mondását: „Engem a nép nem azért választott meg, hogy kövessem, hanem azért, hogy vezessem őt.”