Azt mondják, a történelem ismétli önmagát. Amire valóban sok példát lehetne felhozni, de ezt látszik igazolni az a tény is, hogy gróf Széchenyi István 160 éves véleménye mennyire ráillik a mai ukrán –orosz konfliktusra.

Mint ismeretes, a gróf és Kossuth Lajos nézeteltérésének fő oka a független magyar kormánynak az Ausztriával kapcsolatos viszonya volt. Kossuth nem volt hajlandó engedni Bécsnek (többek között az olasz frontra kért magyar csapatokat illetően), inkább választotta a nyílt fegyveres harcot a császáriakkal. Széchenyi viszont ezt akarta a legkevésbé, hisz gyakori külföldi útjai révén minden más kortársánál jobban ismerte az európai erőviszonyokat. Tudta és látta: nincs rá lehetőség, hogy Európa közepén egy független állam jöjjön létre. Magyarország gyenge gazdasági teljesítménye miatt sem védhetné meg magát. Elsősorban az Európa csendőreként működő Szent Szövetségtől, amely nem kívánja a térségben kialakult egyensúly megváltoztatását.

Széchenyi az adott politikai, társadalmi, gazdasági s persze földrajzi helyzetben egyelőre az Ausztriával való kiegyezésben és együttműködésben látta Magyarország jövőjét. „Ha elengedjük Bécs kezét, akkor az osztrák vessző helyett az orosz vasdorongot kapjuk” – írja naplójában.

És így volt ez nemcsak 1849-ben, de 1956-ban is. Ennek a vasdorongnak az ütése több évtizedre kihatott. Végül Kossuth Lajos is elismerte (igaz már csak emlékirataiban): talán mégis jobb lett volna, ha nemzet gróf Széchenyi Istvánra hallgat!

De hány helyre suhintott, ütött a vasdorong Oroszország körletében! Gondoljunk csak a kaukázusi népeknek a Szovjetunióba való kényszerítésére, a finnek és a lengyelek „megleckéztetésére”, a távolkeleti területgyarapításokra. S hányszor használták a vasdorongot az orosz területükön belül is, saját népük megfélemlítésére, nem is csak a szibériai száműzetések és a Gulag eszközeivel.

A kommunizmus összeomlását követően úgy tűnt, hogy az orosz vezetők tanultak a történelemből és a világot megtévesztve, megpróbálták demokratikus úton rendezni viszonyukat az önállósulás felé induló volt csatlósállamokkal. Ám a csecsenföldi és más események megmutatták, hogy képtelenek szakítani múltjukkal, és az évszázados dominanciót mégsem váltja fel az egyenlő partnerekre jellemző együttműködés. Ahol és amikor az orosz birodalom érdeke úgy kívánja, gátlás nélkül suhogtatják a vasdorongot.

Az idei ukrajnai események csak jobban kihangsúlyozták az erre való törekvésüket. Ha saját legközelebbi rokonukkal, a közös nyelv és kultúra alapján akár édes testvérükkel megengedik azt, amit megengedtek, könnyű elképzelni hogyan vetik majd magukat azokra a szomszéd-népekre, amelyekkel valamilyen oknál fogva konfliktusba keveredtek. (Újabb hírek többek között arról szólnak, hogy az oroszok havi 1500 dollárért csecsen zsoldosokat is bevetnek a harcokba, s külön fejpénzt fizetnek azért, ha ukrán katonákat öldösnek.)

Ha körülöttünk ilyesmik történnek, nagyon is érthető hogy sokan felkapják a fejüket,amikor egy uniós ország miniszterelnöke azt az Oroszországot ajánlja példaképül népének, ahol a demokráciát és benne az emberi szabadságjogokat ilyen durván lábbal tiporják. S ha ezért a választói a a kelleténél többen megtapsolták, az nem mást bizonyít, mint azt, hogy az olcsó populizmus, a nemzeti érzelem ilyen vásári kijátszása ugyanúgy érvényesül, mint az oroszoknál.

Pedig nagyon is ráférne népünkre, hogy a felelőtlenül boldog és virágzó Nagy-Magyországot ígérő politikusok helyett a más országokkal, különösen a szomszédokkal korrektül együttműködő, pragmatikus politikusokra adja voksát. Előtte viszont ismerje meg Széchenyi intelmeit nemcsak a vasdorongról, de arról is, hogy mit mond a kormányzásról: ”Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakán, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosabb ideig marad a helyén, bizonyos, hogy a nemzetben van a baj.”