Létezik a román parlamentben – a honatyák szempontjából igazán jó húzásnak számító – „szavazási rendszer”, amely lehetővé teszi, hogy mindazok a törvények, amelyeket a képviselő és szenátor urak szeretnének ugyan elfogadtatni, de azért azt is érzik, hogy ezzel saját magukat járatnák le, nos, ezeket a törvényeket szavazás nélkül, hallgatólagosan is elfogadhatják.

Legutóbb ilyen jogszabály alapján fogadta el a szenátus a „himnusz-törvényt”, amelynek értelmében a himnuszt minden reggel el kellene énekelni az iskolákban. A törvényt beterjesztő szociáldemokrata szenátor uramék tisztában voltak vele, hogy ez amolyan tizenkilencedik századba kívánkozó törvény, ezért is kellett a hallgatólagos „voksolás”, így senkit sem lehet vádolni. Félő egyébként, hogy az egészet csak azért erőszakolják, mert ez természetesen a romániai magyar iskolákra is vonatkozna, és – ki tudja miért – valami kéjes öröm tölti el nacionalista lelküket a gondolatra, miszerint a román himnuszt minden nap elénekeltethetik magyar gyermekekkel is.

No, de nem is a törvényről lenne szó, hiszen mindez már lerágott csont. Az ötlet jóval 1989 után is felmerült, 2005-ben Adrian Păunescu ki is dolgozta a tizenegy szakaszos himnusz rövidített, két szakaszos „iskolai” változatát is; szóval a kommunizmus időről-időre visszaköszönő kísértetét már megszoktuk a rendszerváltást követő időben is. Furcsa viszont a törvény megindoklása, miszerint a reggelenkénti himnuszénekelgetés felfokozza a nebulókban a hazafiság érzését, a nemzeti jelképek tiszteletét.

Nos, mi vén zsiványok, akik a himnuszéneklést már Gheorghiu-Dej és Ceauşescu iskoláiban is megszoktuk, jól tudjuk, hogy mindez nem tett bennünket a hatalom által elvárt hazafivá. Az akkor még a Dicsőítünk téged szülőföldünk, Románia kezdősorú himnuszt reggelenként énekelgetve korántsem a bértollnok szövegíró által elképzelt „napfényes hazát” dicsőítettük és nem is a vérüket hullató „román hősökre”, Vasile Roaitára, Filimon Sârbura, Ilie Pintiliére gondoltunk (és jól is tettük, mert utólag kiderült, hogy csupán a szegényes történelmüket kozmetikázó kommunista párt fabrikált belőlük hősöket), hanem azon voltunk, hogy minél lassabban énekeljünk, hiszen azzal a feleltetési idő rövidül le.

Ráadásul a mostani törvénytervezet elképesztő büntetéseket ró ki a himnuszéneklést elmulasztó tanerőkre, akiket 30 és 100 ezer lej között bírságolhatnak meg. Ennyi pénzt pedig még egy év alatt sem keres meg egy átlagtanár, akárhányszor is elénekelné a himnuszt…

A törvény beterjesztői – és „hallgatólagos” elfogadói – szerint tehát büntetéssel hazafiakat lehet nevelni. Pedig hát semmiféle szeretet – a hazáé sem – szabályozható törvénnyel. Ceauşescuék idején törvény kötelezett a Kárpátok zsenijének és rendszerének szeretére – aztán lám, mi lett belőle…

A törvénytervezetet beterjesztő szociáldemokraták érvelése szerint veszélyben a hazafiság. Amint mondják, a kétes hírű milliárdosok tanulatlan csemetéi méregdrága autókkal furikáznak, kábítóznak, botrányt botrányra halmoznak, semmibe veszik a törvényeket, no meg a nemzeti értékeket. Persze, csakhogy ők nem azért tesznek magasról mindenfajta értékre – a nemzetiekre is –, mert nem énekelték el reggelente a himnuszt, hanem azért, mert felismerték, hogy Romániában az egyetlen törvény: a pénz. Annak pedig nincs himnusza.

Meg hát, az sem mindegy, hogy honnan is nézzük a dolgokat. Mert a fiatalok között nem csak papundekli milliárdosok aranyifjai vannak – mi több, ők vannak a legkevesebben; az ország lakosságának zömét az átlagpolgárok, sőt, (egyre inkább) a szegénysorsúak és azok gyermekei alkotják. Akik busszal, villamossal járnak az iskolába, és esetleg szorgalmasan tanulnak. És akik iskoláik elvégzése után itt, az országban kínlódják tovább életüket, akár rosszul fizető állásban is, mert – bármilyen különös – mégis szeretik ezt, a meglehetősen hálátlan országot.

Igaz, ők nem nevezhetők hazafinak, mert nem énekelték el kora reggel – esetleg korgó gyomorral – a himnuszt.