A napok óta mutatott árvizi képek láttán elszorul az ember szíve. Az évek óta követhető, a tévék által élő-egyenesben közvetített európai vagy ázsiai, de ugyanúgy lehet amerikai is – nincs kivétel a glóbuson, azt hiszem, a Szaharát és a Góbi sivatagot kivéve – váratlanul/alattomosan támadó vízözön láttán, gondolkodóba esik. Hacsak nem keményedik meg a szíve-lelke a rengeteg emberi katasztrófa látványától. Csak úgy gyarló megszokásból.

A történelmi tanulmányokból, helytörténeti ismertetőkből kiderül, hogy gyakran adódtak ilyen természeti csapások régebben is. Elődeinket is sűrűn meglátogatták a nagy árvizek, pusztították falvainkat és belekaptak a városok alacsonyan fekvő, szegényes szélébe, besétáltak akár a piactér kellős közepéig is. Mindnek voltak neves és névtelen hősei, és sajnos rengeteg áldozata. De a régi ember valahogy –saját kárán – kitanulta, megtapasztalta, merre szeret az ár támadni, kikerülte, hegyre építkezett, a magaslatokat és szárazulatokat kedvelte, ezért van annyi hegyre kapaszkodó óváros szerte a mívelt középkori Európában. Mi több, a magisztrátussal a bölcsek és előrelátók tövényt fogadtattak el, megtiltották az oktondiak okulására, hogy az ártérbe építkezznek. Amíg volt városi autonómia, amíg a hagyományok élő részét képezték a közösség mindennapi önfenntartó tudatának (ennek egyik feltétele a bezárkózás a hagyományba és a város valóságos és szellemi falai közé), addig valahogy át lehetett vészelni minimális veszteséggel a folyóvizek váratlan/várható megduzzadását, kilépését a mederből. Legfennebb a termés úszott el, és jött néhány keserves átkoplalt tél.

Aztán az ember megtanult a vízzel bánni, medret szabályozni, kotorni, gátat építeni, árvízvédelmi munkálatokkal, kultúrmérnöki ésszel szelídíteni az elmeket. Ez többnyire sikerült. Csak akkor volt ismét veszedelem, amikor az ember elbizakodottságában – a természeti erők urának képzelve magát – nem törődött a folyóvízzel. Nem ásott árkot a háza elé, nem tisztította ki. Ha átlépte az ártér határát és oda építkezett, ahová az oktondiak vagy a hagyományokat megvetők, ahová a lelketlen nyerészkedők küldték, ültették a rászedett rövidlátókat.

A legtöbb regáti település, melyet az árvizek most igencsak megtámadtak, olyan házakkal van teleszórva, melyeken száz év óta is csak az ideiglenesség, igénytelenség az úr. Alap nélküliek, vályogból vetett falvak, a folyó árkától lépésnyire. A levezető sáncok hiányoznak, a házak közvetlenül a puszta földre épültek fundamentum, felmagasítás nélkül. A partot nem védi gát vagy töltés, csak a gyom tenyészik vígan.

Holott azt ma már mindenki csiripeli, hogy Földünk éghajlata megváltozott, itt a mérsékelt égővön is egyre gyakoribbak a narancssárga és a vörös jelzésű időjárási jelenségek, tornádó, jégeső, árhullám, hirtelen hőmérsékletváltozás, bőséges csapadék, aszály stb. Ezekkel összefüggésbe hozni az árvizeket nem valami nagy tudomány.

Fel kell készülni a jelenségek fogadására, kivédésére, tanácsolják meteorológusok, víziemberek, mérnökök, minisztériumok, önkormányzatok, előrelétó józanok. Ám ehhez a az ima vajmi kevés. Falvakon egyre inkább hiányzik a fiatal, a munkáskéz – munkagépekről szó sem lehet –, hiszen a kezek tulajdonosai másutt szorgoskodnak:Európában vendégmunkásként, szexrabszolgaként, börtönben ülnek vagy sopánkodnak erős honfibúból eredő felindulással megcsalatásukon. A hatóságok gondja csak akkor fordul igazán az árterek felé, ha már megtörtént a gátszakadás, hídroppanás, iszapömlés, földcsuszamlás. Holott vannak gépeik, vannak uniós pénzek és programok, kormányintézkedések és kiutalt segélyek, de azok valahogy minden elolvadnak a nélkül hogy víz (vagy szem) érhetné őket.

S ha már megesett a baj, a hatóságok megérkezéséig is segíthet a falu önmagán. Hisz lapát, ásó vagy csakány csak-csak akad. Csudát várni a resttől, hiábavaló időtöltés. (Nyugat-szibéria közmondás. Saját helyszíni gyűjtés.)

És most jő a véleménymondó örök kérdése, melyet a figyelmes olvasó már megszokhatott tőle: vajon a rengeteg beszerikuca és monumentális katedrális építése helyett nem lett volna indokoltabb a rendszerváltás után azonnal nekifogni az árvízi védekezésnek? Ugyanis az árvizek – in extremis - istentagadók, nem látszanak törődni a templomokkal. Csak a viharfelhőknek és az ember bölcsességnek engedelmeskednek.