Lehet, nem illik „eldicsekedni” vele, de az utóbbi hetekben, a még a sorkatonaként 1959-60-ban szerzett túlzott fizikai megterhelés nyomán (mit meg nem tesz az ember a hazájáért, ha némi szabadság a jutalom!) többször voltam kórházak vendége. Ez persze magánügyem, csak rám és családomra tartozik. Hogy most mégis előhozakodom vele, egy párszavas hír miatt van: a kormánynak szándékában áll, hogy ősztől emelje az egészségügyben dolgozók fizetését.

Siessenek, mert nagy a baj! Jön, hogy elsírjam magam, ha eszembe jut milyen megalázó dolgok tanúja voltam pár hét alatt különböző kórházakban, ahová kivizsgálásra küldtek. Mivel vakáció lévén egy ideig egyedül voltam egy kisebb szalonban, a nővérek azt sem tudták mivel járjanak a kedvemben. Legalább kétóránként megigazították a párnámat, ha nagyon sütött a nap, behúzták a függönyt, s többször szellőztettek. Apró dolgokat magam is kértem tőlük, hozzanak egy pohár ásványvizet, egy kiscsésze kávét, vegyék meg a bejáratnál a friss újságot, ilyeneket. Két-három lejért száguldoztak, négy-ötért repültek. A szatmári Judit leült az ágyam szélére, és már-már bűnbánattal mondta: nem volna szabad elfogadják, de mit tegyen, két gyermeke és beteg anyja van, a havi nyolcszáz lejből sehogy sem tudnak kijönni. Rodica több mint örömmel vette, hogy a három lej mellé két narancsot is adtam a gyermekeinek. Paulina arcán láttam, nem bánja, ha a napi adagból egy szelet kenyeret vagy a reggelihez  hozott két kockácska ömlesztett sajtból, az egyiket visszaadom. Lehetőleg frissek és tiszták voltak ezek a lányok, de nagyon lerítt róluk a szegénység.

Az egyik váradi kórházban meg majdnem csakugyan elsírtam magam. Egy nagyobb vizsgálat előkészítésénél egy asszisztensnő, két társa közreműködésével sokat segített nekem, s kedves szavakkal biztatott, hogy ne féljek minden jól fog menni. Mielőtt az orvosok kezébe kerültem volna tíz lejjel jutalmaztam. Nem csak alázatosan köszönte, de azt mondta: ”Adok belőle a másik két lánynak is.” Teremtő ég, egy dinnye vagy öt kiló szilva árát megosztja a munkatársaival!

Ennyire „jól mennek a dolgok” az egészségügyben, és akkor csodálkozunk, hogy sorra lerobbannak a kórházak. Ilyen helyzetben törvényszerű a beteg zsebére való célzás. Az én vékony zsebem is több orvos fantáziáját megmozgatta, mert bár a nehéz kezelést irányítónak tisztességesen megfizettem, ketten-hárman még a szalonban is kerülgettek, nyájas szövegekkel, okos tanácsokkal próbáltak befolyásolni, hogy adjak már nekik is valamit. S meglakoltam amiért nem adtam! Másnap reggel kilenckor jelenkeztem, hogy szeretném, ha kiadnák az eltávozó lapomat, mert mindjárt jön értem egy kocsi. Többszöri sürgetésemre is csak délben kaptam meg, akkor is csak azt követően, hogy az igazgatóval „fenyegetőztem”.

Lépten-nyomon érződik kórházainkban, hogy az állam még a legszükségesebbet sem biztosítja. A nagy adóságot felhalmazott szatmári kórházban ez nem volt annyira nyilvánvaló, mint a már említett nagyváradiban. Két társammal éjszaka nem tudtam aludni és kimentünk a folyosóra, majd a lépcsőházba friss levegőt szívni. De olyan vizeletszag volt mindenütt, hogy végül az udvaron kötöttünk ki. Az utánunk jött szolgálatos nővér aztán elmondta, hogy már tisztító- és fertőtlenítőszert is alig kapnak, s nem moshatnak fel annyiszor , mint kellene. Hát így állunk...

A debreceni egyetemi klinikán is érződik a pénzhiány, ezért többféle vizsgálatot jól megfizettetnek a beteggel, ám a határon-túlról jött „szegény rokonokat” még mindig igyekeznek segíteni. Vannak dolgok, amelyeket nekünk olcsóbban számítanak, netán előre figyelmeztetnek, ha valami többe kerül, más megoldást javasolva. De az utazás és az ott-tartózkodás mégis költségesebbé teszi számunkra a kezelést. Más forrásokból is tudom, hogy a magyar egészségügyben is súlyos gondok vannak. Túl azon, hogy a legjobb fiatal orvosok, akárcsak tőlünk, külföldre mennek.

Nos, addig is, amíg valamelyest itt is, ott is javult a helyzet, ne tessék már túl szigorúan venni, ha lehetőségeink szerint, gyarló és bűnre hajlamos emberként teszünk valamit a fehér köpeny zsebébe. Persze, tudjuk, hogy ez nem éppen tisztességes – de az állam, a pénzosztó hatalom viszonyulása az egészségügyhöz tisztességes?