Soha sem hittem volna, hogy vásárhelyi Rákóczi lépcső a világ legszebb lépcsei közé kerül egy napon. Az előkelő helyezést pedig némi festés árán sikerült megszereznie, ami természetesen a helyi vár- és hagyományvédők körében felháborodást, hőbörgést, nemzetieskedő szidalmakat váltott ki.

Az ügy talán helyi hírek között zötykölődött volna kopásig – fizikai és szellemi értelemben egyaránt – , de pontosan azzal, hogy a városvédő dühödtek kiszúrták, mindjárt ellentétes és paraszimpatikus reakciókat váltott ki a rokonszenvezők és ellenszenvezők magas és össznépi köreiben.

A lépcsőt még 1914-ben építtette a város vezetése, Hofbauer Aurél polgármester idejében, abból az egyszerű meggondolásból, hogy a magányos és a magasságokba vágyó sietős polgár ne kerüljön a Palás-köz vagy a Darvas allé felé egy viszonylag jó darabon (1914-es gyalogmértékkel számítva), hanem a Szentgyörgy utcából egyenesen a Rákóczi utca érintésével a Várhoz lyukadjon ki száznál több kőlépcső megmászása árán. (Ennyit a helyrajzról a nem vásárhelyiek számára. A további helyrajzi sajátosságok felsorolásától tartózkodom, nem vetemedem még gondolatban sem arra, hogy felsoroljam a szövegben említett utcák nevének változását az elfutott huszadik század folyamán, a politikai uralmak függvényösszehatóival együttesen tálalva.)

A dühöt és döbbenetet az váltotta ki, hogy a lépcsőnév változatlansága ellenére (továbbra is Rákóczy-lépcsőnek hívja öreg és ideszakadt) valakik – a helyi középfokú képzőművészeti líceum tanulói – kipingálták tetőtől a talpkövéig. A fejlett és erkölcsi fertőbe süllyedt Nyugaton az efféle középületek utólagos kifestése, átdekorálása felett az ember gyorsan napirendre tér, sőt elvárja, hogy a nagyváros szürkeségét és sivárulatát valakik begrafittizzék, átfessék, megplasztikázzák, így téve változatossá a környezet monoton semmitmondását.

Na de Vásárhelyen a festősüvölvények népi motívumokkal festették tele a lépcsőfokokat, amelyek együttes hatása román népi szőnyegre vagy katrincára emlékeztet. Nos, ez verte ki a helyvédő vásárhelyieknél verítéket homlokukon és vastagítá meg az ereket ugyanott. Holott objektíve nézve egyszerűen csak tetszetős.

Ötletes. Régen meg kellett volna tenni, ha az iskolában lettek volna 1948-tól, a Művészeti Líceum alapításától kezdve olyan növendékek és főleg tanárok, akik a nagybetűs festészet és díszítőművészeti ideálok mellett, nem csupán a Sixtus kápolnára tekintenek példa gyanánt, hanem a város középületeinek egyszerű és kézenfekvő megvidámítását is lehetőségként villantják föl a tanítványok előtt. Nem akadt mostanáig. A diákok a minap maguk cselekedtek. Tudták vagy nem tudták – esztétikai érzékük hibátlanul működött, nem úgy, mint a város hamis védelmezőié – jól választottak.

Az igazság kedvéért – nem felmentésként – akkoriban 1948-tól 1990-ig egy lépcsőátfestéshez engedélyeket kellett volna beszerezni, a minisztertanácsig kellett volna felkilincselni, instanciázni, meg kellett volna jelenjen a kormányszervek döntése a Hivatalos Közlönyben, azt be kellett volna mutatni a néptanács végrehajtó bizottságának alelnöke és a pártkollégium revíziós bizottsága, valamint a városrendészeti kultúrtanács előtt, ahol élénk vita bontakozott volna ki az illegalisták és az aktuális törvényrágók között stb., stb.

A nagy baj az a hamisak szemében, hogy nem magyar motívumokkal hintegették tele a lépcsőt, hanem katrincásokkal. Ha pedig úgy lett volna, ismerve városunk (-sotok, -suk) más oldalról elfogult hamisítóit, álbarátait, emezek azonnal tömegeket toboroztak volna a lépcsők vízeséssé változtatására, ahogyan annak idején a táblamázolók is cselekedtek, leöntötték volna lépcsőt piros festékkel. Mi mással. Hadd folyjon a vér, ha szimbolikusan is...

Ez pedig a városvédők szerint végre kitűnő alkalomként szolgált volna a világ elé tárni kisebbségi sérelmeinket, kivonulni a Siratófalhoz és elmondani: ezek még a lépcsőknek sem kegyelmeznek...