Habár nevezhetnénk a mai alapvető vagy gyakran csak bagatell ügyeink mellett utópisztikusnak vagy egyenesen fölöslegesnek, a transzhumanizmus mint eszme jelen állás szerint az emberiség jövőjét egészen pontosan mutatja meg.

Olyan vidékeken, ahol elcsodálkozunk – Freddie Mercury híres női ruhában porszívózós videoklipje után harminc évvel – egy szakállas transzvesztitán, vagy ahol a szupermarket biztonsági őre, mint korábban arról írtam, a néger lányt állítja meg nyilván azt feltételezve, hogy lopni akar, persze furcsa gondolat az, hogy emberi mivoltunkon túl is léphetünk, többek és jobbak lehetünk a mai állapotunknál.

Pedig erről szól a transzhumanizmus, és a technológia korában, amikor a ráció megmutatta, hogy a módszerek közt egyedülállóan működik, egyre inkább valósággá válik. Gondoljunk arra például, hogy genetikailag „javított” csecsemők születtek idén első ízben, akiknek bizonyos betegségekre való hajlamukat sikerült kiiktatni, és ez még csak a kezdet: ha jól tesszük a dolgunk, nem kell megtalálnunk a betegségek ellenszerét, mert nem lesz betegségünk.

Megjegyzem, persze mindennek megvan a maga hátulütője is, ahogy az olvasó – aki valószínűleg minden mondat olvasása közben perel magában az újságíróval – is gondolt ezekre. Ha megszűnnek a betegségek (vagy a halál, ami, ha hihetetlenül hangzik is, de mostanság téma lett), mi történik a világgal, amely ma is a túlszaporodástól retteg? Vagy mi történik akkor, ha „gonosz erők” kisajátítják a technológiát, és az emberiség számára előnytelenül alkalmazzák?

Ha azonban túllépünk ezeken a kérdéseken (mert egyelőre nem létező problémák, és nem tisztünk a megoldáson gondolkodni még), inkább arra kell törekednünk, hogy megértsük ezt a mozgalmat. A transzhumanizmus által mint faj változhatunk meg, gyakorlatilag véget vetve a lassú evolúciónak, és megkezdve az önformálást. Istenhívők persze erősen kritizálják az elképzeléseket, hiszen azt vallják, hogy az emberi fajnak nem szabad másnak lennie, de jól tudjuk mára, hogy honnan jövünk, és ha a berögzülések helyett a nyitottságot választjuk, akkor másképp fest az elmélet.

Nem célom meggyőzni senkit arról, hogy a megszokott formákhoz ragaszkodnia nem kell, inkább arra vállalkoztam, hogy felvázoljam a másként gondolkodás lehetőségét ebben a kérdésben is, ami elsőre tűnhet ostobaságnak vagy szentségtörésnek, de egy olyan elképzelésről van szó, amellyel egyre inkább számolnunk kell. Egy ember csecsemőkorában nem tud járni és beszélni, és ha nem emberek közt nevelkedik, később nem tudja bepótolni ezeket a hiányosságait. Sok minden tehát nem kódolt, hanem neveléstől függő, így a genetikai állományunk is egy eszköz lehet, amit a magunk javára fordíthatunk – miért volna természetes például, hogy egyes emberek fiatalon meghalnak csak mert hajlamosak voltak egy betegségre? Miért volna természetes, hogy egyes emberek látás- vagy halláskárosultak, netán szellemi fogyatékosok?

Az eszközökön lehet vitatkozni, de azt gondolom, ha önmagunkat szeretjük és tiszteljük, másokat is szeretnünk és tisztelnünk kell, és ez akkor válik valósággá, ha igyekszünk javítani minden egyes társunk életén.