Minden a látótól függ – attól az embertől, aki néz.

Egy Toulouse-Lautrecről szóló filmben volt az alábbi jelenet. A festő-grafikus kiállításán egy hölgy a megbotránkozástól remegve dohog, vagy inkább fújtat, hogy ez az alak vetkőző nőket fest, és még közszemlére is bocsátja őket. A közelben botladozó, pityókos művész meghallja, odavonszolja magát, és azt mondja: „Ezek nem vetkőznek, hanem öltöznek. Az ártatlanok rögtön látják ezt." A hölgy paprikavörös lesz, Toulouse-Lautrec tovább lépeget.

Ez az anekdota jutott eszembe, amikor a minap egy gyermekekről szóló beszélgetést hallgattam, melyen többek között az is felmerült, hogyan kellene a gyermeket megóvni a világ veszedelmeitől és olyan dolgaitól, melyekről később is tudomást szerezhet; meg kellene-e egyáltalán óvni tőlük. Egy gyermekpszichológus és egy újságíró beszélgetett, s ha jól értettem, egyik sem mondta, hogy meg kellene, holott a moderátor, nyilván a beszélgetés dramaturgiája érdekében, és mert az eset nagyon is jól jellemzi mélységesen prűd társadalmunkat, az Országos Audiovizuális Tanácsnak a Minimax elleni döntését is felemlegette, amely A királykisasszony jegyei című rajzfilmet, illetve annak sugárzóit büntette meg. Nemhogy nem mondta, sőt: a pszichológus kijelentette, nem a prüdéria fogja megóvni gyermekeinket.

Egyetértésem nem is lehetne nagyobb. Én is egy gyermek apja vagyok, tudom hát, milyen súlyos feladat, s olykor milyen gyötrelem gyermeket nevelni. Hogy kellene, hogy volna jobb? Mit vétettem, ha így viselkedik másokkal vagy velem szemben? Határozott legyek vagy megengedő, s mikor melyik inkább?

Ebben az esetben azonban nemigen vannak kétségeim. „Később is tudomást szerezhet" bizonyos dolgokról, írtam fentebb, de bízvást módosíthatom a mondatot: feltétlenül tudomást szerez róluk.

És jobb, ha olyan embereket nevelünk, akik nem ütköznek meg olyan dolgokon, amelyek természetesek, mint ha olyanokat, akik egy rosszul értelmezett illemtan melegházából érkeznek a világba.

Az Országos Audiovizuális Tanács döntése azért szomorú és nevetséges egyben, mert a felnőtteket jellemzi, nem az ártatlanokat – őket nincs miért félteni. És aki nem hiszi, hogy így van, annak hadd meséljek el még egy anekdotát.

A lyányom elemista korában sűrűn eljárt az egyik osztálytársnőjéhez. Akkoriban még nem engedtük egyedül buszozni, ezért aztán vagy Márta ment utána, vagy én.

Az egyik ilyen alkalommal a gyerekek egy olyan társasjátékot játszottak, amelyben meghatározások alapján lehetett egyre előbbre és előbbre jutni. „Hosszú, veres, lyukat keres", olvasták fel az egyiket, mi pedig, az ő szülei meg én, rémülten nevetve néztünk össze: milyen kérdés ez egy gyermek számára? A három gyermek (a két lány és az Ágota osztálytársának a bátyja) kíváncsian pillantottak ránk: ugyan mi nevetnivaló van ezen? A megfejtésre nem jöttek rá, de megnézték, s így szólt: a giliszta.

Egyszóval: a felnőttek, akik már rég nem ártatlanok, gondolnak valamire, ami a gyereknek esze ágában sincs, mert ő nem abban a síkos, olajos, különös világban él, ahol az őszinteség elhatározás kérdése. A gyermek magától őszinte, mert még annyira szabad és tiszta, hogy nem is tudja, hogyan lehetne más, s még ha csalafintáskodik és huncutkodik, akkor sem olyan aljas érdekeket követ, mint olykor mi, felnőttek.

Aztán felneveljük.